Mitől nemzeti egy balettegyüttes?

Új előadást mutatott be a Magyar Nemzeti Balett az Erkel Színházban. A produkció apropóján beszélgettünk Solymosi Tamással, a Magyar Állami Operaház balettigazgatójával, és megkérdeztük: vajon a világhírű külföldiek mellett lehetőséghez jutnak-e hazai koreográfusok, illetve bejuthat-e magyar táncos az együttesbe?

Sikeres az Opera saját balettiskolája, többeket sikerült hazaszerződtetni Fotó: Teknős Miklós

– A frissen bemutatott Laurenciáról nem azt kérdezem, siker-e, inkább azt: miért sikeres?

– A klasszikus balett elemeit használja, spicc-cipővel, nehéz ugrásokkal és klasszikus pas de deux-kel, forgásokkal, ugyanakkor sok-sok karaktertánccal, illetve fontos, hogy a darab klasszikus balett, drámával, humorral. A négy szereposztás a társulat színvonalát mutatja, amit ki tudtunk állítani. Michael Messerer koreográfus messzemenőkig elégedett volt az együttes munkájával és színvonalával, amely a rövid próbaidő dacára maximálisan teljesített.

– A Laurencia azon vonulat része, mint például A Karamazov testvérek, ahol szintén keveredik a klasszikus a modern balettel?

– A Laurencia jóval nagyobb mértékben építkezik a XIX. századi klasszikából, míg Boris Eifman stílusában sokkal jobban ötvöződik a klasszikus és modern. Eifman olyan alkotó, aki folyamatosan változtatja műveit, és a változtatásokat minden futó előadásban át kell állítani. Ebben maga a mester szintén részt vesz, a végső simításokat ő végzi, ő instruálja a táncosokat, helyezi szituációba mindegyiküket. Tervbe vettük több más koreográfiájának megvásárlását.

– Dicséretes a világszerte sikeres kortárs művek repertoárba vétele, de mi van a nemzeti balett saját klasszikusaival, Seregi László vagy Harangozó Gyula produkcióival?

– A Seregi-balettek nagy részét felújítottuk, azonban az operaház most zárva tart, márpedig a mester a darabjait arra a színpadra tervezte. A Spartacust szeretnénk jövőre ismét bemutatni az Erkel Színházban, ahol sok éven keresztül láthatta a közönség, a Syl­viát pedig három esztendeje játsszuk, ifj. Harangozó Gyula Hófehérkéje is a repertoáron szerepel.

– A repertoárt mégis a külföldi koreográfusok uralják.

– George Balanchine, William Forsythe vagy Jiří Kylián darabjai vagy a Manon, az Anyegin, a Szilfid, ha voltak is Magyarországon, nagyon régen. Ezeket a műveket a világ vezető együttesei műsoron tartják, nem véletlenül. Az elmúlt években velünk dolgozó híres koreográfusok és asszisztensek örömmel térnek vissza dolgozni a Magyar Nemzeti Baletthez, és szívesen adnak másik koreográfiát is. Alexander Ekmannal sokáig tárgyaltunk, mire megkaptuk az Episode 31 című darab játszási jogát. Az együttesben folyó egészséges munka és a sok tehetséges művész nagy hatással voltak a koreográfusra, ezért átállította az eredeti darabot, létrehozva ezzel a budapesti verziót, amelyet ebben a formában, ilyen nagy létszámú szereplővel csak nálunk láthat a közönség. Mert, mint mondta: ennyi jó táncosnak a színpadon a helye, nem a balett-teremben. Kérés nélkül megadta az engedélyt, hogy a jövő évadban bemutathassuk a Cactit, az egyik leghíresebb koreográfiáját.

Sikeres az Opera saját balettiskolája, többeket sikerült hazaszerződtetni
Fotó: Teknős Miklós

– A világsztárok mellett lehetőséget kapnak a hazai tehetségek?

– A mostani, Keresztény évadhoz kapcsolódik a közelgő Kreol, kreál bemutatója, amelyre meghívtam Velekei Lászlót, aki jövő évadtól a Győri Balett művészeti vezetője lesz, és Vin­cze Balázst, a Pécsi Balett igazgatóját. A harmadik etűdöt Sarkissova Karina, a mi társulatunk balettművész-koreog­ráfusa jegyzi. Ennek külön érdekessége, hogy az Animal Cannibals írta az előadás zenéjét, sőt a fiúk részt is vesznek a produkcióban.

– Ha már Magyar Nemzeti Balett, lehet, hogy sokaknál kiveri a biztosítékot a rap, miként az orosz koreog­ráfus hölgy.

– Ami értékes, azt nem érdemes útlevélhez kötni. A tánc a legnemzetközibb művészetek egyike, ha a sasszé jó, az jó New Yorkban, Tokióban és Budapesten egyaránt. Számomra a magas minőség a legfontosabb. Ha visszaemlékszünk, egykor a Magyar Királyi Operaházat Gustav Mahler vezette, aki pedig nem Magyarországon született. Az aradi vértanúk közül sokan nem beszéltek magyarul, mégis az életüket adták az országért. Ha a tehetségek olyan színházakból, mint a Bolsoj vagy a Mariinszkij, úgy döntenek, hogy Magyarországért, a magyar közönségért koptatják az ízületeiket, az éppenséggel nem negatív dolog.

– Meglehet, ha nem szakad meg az együttműködés a Magyar Táncművészeti Egyetemmel, nem kellett volna külföldről szerződtetnie táncosokat.

– Amikor én jelentkeztem az Állami Balettintézetbe, akkor ezer fiúból választottak ki tizenkettőt, most hatvan fiúból és lányból kell ugyanannyit kiválasztani. Ehhez tegyük hozzá, hogy jelenleg van olyan osztály, amelyben tíz lány közül csak egy magyar van, és olyan osztály is, amelyben jelenleg nincs fiú növendék. Ezzel nem az egyetem munkáját kívánom minősíteni, ez pusztán egy tünete a világban végbemenő változásoknak. Az egyetemmel újra is indítottuk a kapcsolatainkat, a növendékeik táncolnak az opera következő bemutatójában, és az egyetem ugyancsak a mienkhez hasonló kapcsolatokat épít ki más együttesekkel is. Nem harcolni kívánunk, hanem egymást ösztönözni, inspirálni. Ezért is indítottuk el a saját iskolánkat.

– Amennyiben az egyetemre ilyen kevesen jelentkeznek, akkor két képzőhely esetén még meg is oszlik a létszám, nem?

– Mindenkinek szabad döntése, hogy hol szeretne tanulni, van, aki minket választ, és természetesen van más példa is, nekem a legfontosabb, hogy minél több magyar tehetséget fedezzünk fel, és segítsük, hogy professzionális balettművész váljon belőle. Több energiát kell befektetnünk, hogy utánpótlást találjunk ennek a szép, ám nehéz, bizonytalan és rövid pályának, és előnyösebb, ha több helyen zajlik magas színvonalú képzés, mert akkor több fia­tal táncos végez, aki szerződést kaphat a Magyar Nemzeti Baletthez. Érdekes egyébként, hogy akik külföldizéssel támadják az együttest, sosem említik meg, hogy van egy száznál is több magyar gyereket nevelő balettiskolánk. De a képzés hosszú folyamat, legalább tíz év. Repertoárunkba visszakerültek a technikailag nehezebb klasszikusok, ezért magasan képzett táncosokra van szükségünk. Amint emelkedik a mérce, kevesebben tudnak bejutni. Két azonos tehetség esetén nyilván a magyart fogom fölvenni. Én a legjobbakat szeretném az együttesünkhöz szerződtetni, feltéve, ha ide szeretnének jönni. Idén három MTE-n végző növendéknek ajánlottam állást, ketten elfogadták, és volt, aki külföldön szeretné kamatoztatni Magyarországon szerzett tudását. Az elmúlt években több mint tíz magyar művészt szerződtettem haza külföldről, néhány hónapja például egy kiváló férfi táncost a Bécsi Állami Operából.