Európa halála?

Tosca a fürdőszoba-kövezeten.

Milánó, 2019. december 7. A La Scala operaház által közreadott képen Anna Netrebko orosz szoprán a címszerepet, Francesco Meli olasz tenor Cavaradossi szerepét játssza Giacomo Puccini: Tosca címû operájának próbáján 2019. december 1-jén. A dalmûvel nyitja meg a milánói Scala az új évadját december 7-én. MTI/EPA/Teatro alla Scala/ANSA Fotó: -

Puccini Toscája közismert klasszikus, akárhogyan is csűrik-csavarják – a „modern” rendezőknek kedvük telik az én-központú tolmácsolásban –, az alapképleten alig lehet változtatni. Tosca Floriát, az ünnepelt énekesnőt a rendőrfőnök, a szabadság-eszme gyűlölője, Scarpia elcsábítja (aki a nő kése által halállal fizet a kalandért). Viszont hiába a színész erkölcsi tette, így sem tudja megmenteni festő-szerelme, Mario Cavaradossi életét. Bármilyen is a tragikus vég, a zenét hallván meggyőződhetünk: a több mint százéves történést hordozó zenedrámában, egy jobb jövő reményében, Róma lélegzik.

Pár napja láttam a 3sat-on a két évvel ezelőtti salzburgi húsvéti fesztivál előadását. A zene hívogatott, amelyet nem lehet – gondoltam, de nem lett igazam – semmilyen agyament csavarral besározni. Aki nem érti a modern kort, benne a modern igét, az ne járjon színházba! Főképp egy ünnepi fesztiválra. Ha Krisztust megfeszítették, vélekedett a rendező, épp itt az ideje, hogy megfeszíttessék a jóindulatú közönség is. Legalább is jómagam ezt fogtam föl az átírt, átrendezett Tosca előadásából.

Annak ellenére, hogy a közönség – udvariasságból? posztmodern lelkületből? – lelkesen tapsolt a minden hagyományt áthágó produkciónak, igencsak ingattam a fejemet. Nem lehet, nem lehetséges, hogy idáig jutottunk! Zűrzavar zűrzavar hátán. A kinyitott nagy térben (mindhárom felvonásra érvényes) dideregtek a szereplők, noha fölös számban kaptak nem odaillő, a librettóban nem szereplő társakat. Noha a maffia-rémdráma kezdőkép, amikor Angelotti, a római köztársaság volt konzulja utcaharcban győzi le – pisztollyal! – az őt üldözőket, már előrevetítette miféle gyagya toldásokat kell majd elszenvedni a következőkben.

Igazam lett. Miért is?

Több furcsaságot – jól meggondolt meggondolatlanságot! – kell említenem. A három helyszín, a fürdőszoba kövezetére emlékeztető fekete-fehér mozaikpadlóval, nem lehet ugyanaz. A rendező már jó előre, nem a Te Deum éneklésekor, a földön ülő rajzoló gyerekhaddal népesítette be a templomot, akiket „jó mesterként” Cavaradossi korrigált. A Kép-ária, saját vázlatát nézegette a festő, így hatástalan lett. Bűnbánó Magdolna, mint „vallomás” arckép, sehol, helyette viszont a középpontban funkciótlanul trónol egy ormótlan (bocsánat a jelzőért) Mária-szobor.

A hétköznapi ruhákban hétköznapiakká váltak a szereplők is (Farnese-palota? az atlétatrikóban szobabicikliző Scarpia, öltözködését is ideszámítva, több mint röhejes). Ha nincs a zenedrámának méltósága, az egész játék hiteltelenné válik. De a csúcs még csak ezután jött, a kivégzési jelenettel. Szó sincs az Angyalvár – megint fekete-fehér kocka – legfelső szintjének ridegségéről. Hajnali kollégiumi fiúszoba (nevelőintézet?) vaságyakkal, ahol a nevelők dresszírozzák a fiatalokat, hiszen föl kell készülniük a „bevetésre”.

Ami nemsokára – hihetetlen ez az észveszejtő csavar! – be is fog következni. Hiszen pisztollyal ők végzik ki Cavaradossit. Ám akinek nem volt elég a salzburgi Tosca – a művészethez, az emberhez, a jó erkölcshöz méltatlan – bakugrásaiból, a záró kép még rátesz egy lapáttal (avval, amellyel a rendezőt, maradjon homályban a neve, kéne kidobni). Átvérzett ruhájában megjelenik a halott Scarpia, aki pisztolyt fog Toscára; ám ő sem rest, pisztollyal viszonozza a tüzet. Mindketten, az élő színésznő és a halott rendőrfőnök, meghalnak.

Az énekesekkel semmi bajom – Toscát Anja Harteros, Cavaradossit Aleksandrs Antonenko, Scarpiát Ludovic Tézier (ő volt a legjobb) énekelte –, ebben a lehetetlen légkörben is igyekeztek a tőlük telhető legjobbat nyújtani. Viszont a kiforgatottságában lázító rendezés minden képzeletet fölülmúlt.

Elmebeteg rendezők mindig voltak, vannak és lesznek. Európa lassan elbitangoló kertjében nőnek, mint a dudva. A németek, az osztrákok, stb. ne tudnák, hogy volt idő, amikor kezükbe nyomván a fegyvert, fiatalokat, leventéket vezényeltek a halál országútjára. Gyilkossá érlelt gyerektoborzással – még színpadon sem! – gyalázat eme korszakot fölidézni.

…

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, akkor kattintson ide: magyarnemzet.hu/poszt-trauma