A hétköznapi ruhákban hétköznapiakká váltak a szereplők is (Farnese-palota? az atlétatrikóban szobabicikliző Scarpia, öltözködését is ideszámítva, több mint röhejes). Ha nincs a zenedrámának méltósága, az egész játék hiteltelenné válik. De a csúcs még csak ezután jött, a kivégzési jelenettel. Szó sincs az Angyalvár – megint fekete-fehér kocka – legfelső szintjének ridegségéről. Hajnali kollégiumi fiúszoba (nevelőintézet?) vaságyakkal, ahol a nevelők dresszírozzák a fiatalokat, hiszen föl kell készülniük a „bevetésre”.
Ami nemsokára – hihetetlen ez az észveszejtő csavar! – be is fog következni. Hiszen pisztollyal ők végzik ki Cavaradossit. Ám akinek nem volt elég a salzburgi Tosca – a művészethez, az emberhez, a jó erkölcshöz méltatlan – bakugrásaiból, a záró kép még rátesz egy lapáttal (avval, amellyel a rendezőt, maradjon homályban a neve, kéne kidobni). Átvérzett ruhájában megjelenik a halott Scarpia, aki pisztolyt fog Toscára; ám ő sem rest, pisztollyal viszonozza a tüzet. Mindketten, az élő színésznő és a halott rendőrfőnök, meghalnak.
Az énekesekkel semmi bajom – Toscát Anja Harteros, Cavaradossit Aleksandrs Antonenko, Scarpiát Ludovic Tézier (ő volt a legjobb) énekelte –, ebben a lehetetlen légkörben is igyekeztek a tőlük telhető legjobbat nyújtani. Viszont a kiforgatottságában lázító rendezés minden képzeletet fölülmúlt.
Elmebeteg rendezők mindig voltak, vannak és lesznek. Európa lassan elbitangoló kertjében nőnek, mint a dudva. A németek, az osztrákok, stb. ne tudnák, hogy volt idő, amikor kezükbe nyomván a fegyvert, fiatalokat, leventéket vezényeltek a halál országútjára. Gyilkossá érlelt gyerektoborzással – még színpadon sem! – gyalázat eme korszakot fölidézni.
…
Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, akkor kattintson ide: magyarnemzet.hu/poszt-trauma
