Napút évkönyv – Hetvenkilenc jeles hetvenes

A kacskaringós életek kevés örömét a derék hetvenesek megtanulják értékelni, és tudnak örülni annak, ami jó volt vagy jó az életükben.

Feleségével együtt komolyan veszik a maradj otthon kampányt Fotó: Mirkó István

Évek óta szerető figyelemmel követem a Napút folyóirat „tematikus” számait, amelyekben minden évben kulturális és közéleti kiválóságokat kérdeznek meg életútjukról (hetven sor erejéig), akik abban az évben töltötték be hetvenedik életévüket, sőt írtam is róluk többször (itt és itt). Mindig meghat, ahogyan a felkért szerzők többnyire megrendülnek mind a felkéréstől, mind ennek a hetven évnek a súlyától, és temperamentumuk, mesélési kedvük és hajlandóságuk szerint belekezdenek életük fontos eseményeinek elmesélésébe, hiszen – mint jelen kötet első megszólalója, Hortobágyi Éva idézi Gabriel García Márquezt – „az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire és ahogy visszaemlékezik rá, amikor el akarja mondani”.

Várhatóan december 18-tól kapható a 2020-as Napút évkönyv

Nagyon nehéz lehet – tűnődöm tovább, amikor az immár 22. darabjához érkezett sorozat köteteit olvasgatom (az 1928-ban születettekkel indult a sorozat 22 évvel ezelőtt) – meghatározni, „belőni”, hol húzódik a határ a személyes élmények mások számára is elmesélhető és kellőképpen izgalmas jelenetei és az esetleges érdektelenség, unalom, túlzott kitárulkozás, szemérmesség között. Ezért aztán különböző stratégiákat választanak a megszólalók: van, aki csak a felkérésre és a tényekre szorítkozik, van, aki az elviccelésbe menekül, van, aki lírai vagy éppen tudományos hangon szólal meg. Akad olyan is, aki arra is felhasználja a megszólalás lehetőségét, hogy korának társadalmi, netán politikai jelenségeire reflektáljon, de akad, aki szigorúan csak a magánéletről vagy a karrierjéről mesél. A szerkesztő Bognár Antal pedig bölcsen engedi mindezt, és azt gondolom, ez a jó stratégia: rendszerint megszólalnak például a politikai vagy közéleti paletta minden oldalának ikonikus művészei, személyiségei, és – micsoda öröm, hogy legalább itt – jól megférnek egymás mellett a kötetben.

Az általános tapasztalat az – mondom ezt továbbra is számos évkönyv elolvasása után –, hogy egészen döbbenetes életutakról lehet olvasni, néha olyan szenvedésekről és nyomorúságról, hogy az ember szíve belefacsarodik; ugyanakkor a kacskaringós életek kevés örömét a derék hetvenesek megtanulják értékelni, és tudnak örülni annak, ami jó volt vagy jó az életükben. Derűsek, mondhatni, sőt ebben a számban konkrétan meg is említik a főszerkesztő, Szondi György szinte legendássá vált levélzáró formuláját, miszerint: „mindigderűvel”.

Ebbe a „mégisderűbe” illeszkedik Bognár Antal előszava is, amelyben ennek az évnek a szomorú különlegességére hívja fel a figyelmet: „Mindent a feje tetejére állított ráadásul ez év elején a pandémia, melynek legnagyobb kitettjei éppen az idősebb korosztályok.” Akik viszont ennek ellenére nem hátrálnak meg, sőt: „…a vallomásokkal ismerkedve megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy valóban, nem élemedettként, hanem méltán (csak) ötveneseknek tekinthető hetvenesekként mutatnak (felelősségteljes) fityiszt a kórságnak, ha egyáltalán megemlítik.”

„Én is elértem az öregkor határát” – mondja Gryllus Dániel
Fotó: Mirkó István

Rengeteg nagy név, rengeteg érdekes és szép életút, rengeteg siker, keserűség, csalódás (igaz, még ezek az utóbbiak is megszépülni látszanak az emlékezés tükrében) olvasható a kötet lapjain – nem volna elegáns senkit kiemelni a többiek rovására, viszont mégis muszáj idéznem Gryllus Dánielt, aki fiát, Samut idézi visszaemlékezése kezdetén, és amely egészen sajgó szépségében mutatja meg az emberi természetet és életutat, amelyre vissza lehet és kell emlékezni: „Mikor Samu fiam kicsi volt, nagymamájával beszélgettek: – Ha meghalok, te fogod örökölni a zongorát. – De én nem akarom, hogy meghalj! – Márpedig ez az élet rendje, az ember megszületik, egy idő után oviba jár, aztán iskolába, aztán felnő, dolgozik, aztán megöregszik és meghal. – Akkor én nem akarok iskolába járni!… Logikus válasz, idejében meg kell állítani a dolgot, és akkor megelőzzük a bonyodalmakat. Felnőttként persze jót lehet rajta mulatni, de bárhogy szeretnénk megszakítani a folyamatot, sajna nem tudjuk. Én is elértem az öregkor határát (vagy már túl is vagyok a határvonalon).”

Napút évkönyv, 2020. Hetvenkilenc jeles hetvenes. Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2020.