Ebbe a „mégisderűbe” illeszkedik Bognár Antal előszava is, amelyben ennek az évnek a szomorú különlegességére hívja fel a figyelmet: „Mindent a feje tetejére állított ráadásul ez év elején a pandémia, melynek legnagyobb kitettjei éppen az idősebb korosztályok.” Akik viszont ennek ellenére nem hátrálnak meg, sőt: „…a vallomásokkal ismerkedve megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy valóban, nem élemedettként, hanem méltán (csak) ötveneseknek tekinthető hetvenesekként mutatnak (felelősségteljes) fityiszt a kórságnak, ha egyáltalán megemlítik.”
Fotó: Mirkó István
Rengeteg nagy név, rengeteg érdekes és szép életút, rengeteg siker, keserűség, csalódás (igaz, még ezek az utóbbiak is megszépülni látszanak az emlékezés tükrében) olvasható a kötet lapjain – nem volna elegáns senkit kiemelni a többiek rovására, viszont mégis muszáj idéznem Gryllus Dánielt, aki fiát, Samut idézi visszaemlékezése kezdetén, és amely egészen sajgó szépségében mutatja meg az emberi természetet és életutat, amelyre vissza lehet és kell emlékezni: „Mikor Samu fiam kicsi volt, nagymamájával beszélgettek: – Ha meghalok, te fogod örökölni a zongorát. – De én nem akarom, hogy meghalj! – Márpedig ez az élet rendje, az ember megszületik, egy idő után oviba jár, aztán iskolába, aztán felnő, dolgozik, aztán megöregszik és meghal. – Akkor én nem akarok iskolába járni!… Logikus válasz, idejében meg kell állítani a dolgot, és akkor megelőzzük a bonyodalmakat. Felnőttként persze jót lehet rajta mulatni, de bárhogy szeretnénk megszakítani a folyamatot, sajna nem tudjuk. Én is elértem az öregkor határát (vagy már túl is vagyok a határvonalon).”
Napút évkönyv, 2020. Hetvenkilenc jeles hetvenes. Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2020.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!