Kisfiúk a történelem nagy viharában

A Bánság a Habsburg Birodalom, majd az Osztrák–Magyar Monarchia olvasztótégelyeként jött létre.

Borsi-Kálmán Béla történész, kultúrdiplomata, egyetemi tanár Kisfiúk a nagy viharban című, nagyregényre emlékeztető olvasmányos monográfiája egy alig ismert eseményt: az 1919 és 1922 között lezajlott temesvári leventepert dolgozza föl. A korszak, a helyszín és a „díszletek” is páratlanok. A Bánság a Habsburg Birodalom, majd az Osztrák–Magyar Monarchia valódi olvasztótégelyeként jött létre, nem sokkal a török hódoltság után. Többféle nemzeti identitás keveredett: magyar, német, szerb, román, szlovák és macedoromán, nem szólva a betelepült zsidókról. A lakosság az 1870-es években kezdett lendületesen gyarapodni, egyszersmind magyarosodni, végül Temesvár a századfordulóra soha nem látott fejlődésnek indult. Mondhatni a történelmi Magyarország egyik kirakatává lett. A vegyes etnikumú város földrajzi fekvése és kisnemesi-polgári összetétele kedvezett az iparnak és a kultúrának is. A színházat 1875-ben avatták föl, magyar, német, román és szerb társulatokkal. Többek közt itt mutatkozott be a közönségnek Latabár Árpád és Medgyaszay Vilma. 1895-től villamos közlekedett, bevezették a gázvilágítást és a telefont. Ezt a közeget érte villámcsapásként a trianoni békediktátum, annak összes következményével. A Temesi Bánság szivárványos népessége jól megfért egymással, de a kezdődő román uralom hamar összeugrasztotta az embereket, ugyanakkor megkezdődött a magyarok háttérbe szorítása és elüldözésük.

A leventepörre negyvennégy kiskamasz „összeesküvése”adott ürügyet; többségük kegyesrendi gimnazista és néhány tanonc. Két román fiatal is volt köztük, bár a hadbírósági tárgyaláson magukat magyarnak vallották. 1919. január 18-án tartoztatták le őket, majd a fiatalokat hónapokig faggatták. A naiv ifjak felkelésről álmodoztak, és azt tervezték, hogy a román vezetőket és főtiszteket letartóztatják, alakulataikat lefegyverzik, végül kiharcolják, hogy Temesvárt és a Bánságot csatolják vissza Magyarországhoz.

Vezéralakjuk, a Liptó vármegyei szlovák eredetű köznemesi sarj, ifj. almánfalvi Niamessny Mihály – „Mackó” – a per idején 18 éves volt. Nem tudott belenyugodni a város szerb, majd román megszállásába. Leventeszövetség néven csoportot formált, csakhogy néhány tag az elgondolást kifecsegte, s közéjük furakodott egy besúgó is. A fia­talokat letartóztatták, s – a kínzástól se visszariadva – hosszú hetekig vallatták. A bukaresti hadbíró Niamessnyre halálbüntetést kért, ám az ítélet végrehajtását a nemzetközi tiltakozás megakadályozta. A határozatban a fia­talkorú vádlottak egy részét első fokon felmentették és szabadon bocsátották, míg az elítéltek bejelentették: fellebbeznek. Tudták, hogy a per Bukarestben folytatódik, s legkevesebb négy-öt évig tart.

Két halálbüntetés született, továbbá sokéves kényszermunkára hurcolás, végül az ítéleteket enyhítették, majd a vádlottakat Magyarországon fogva tartott románokkal kicserélték. Niamessny Mihálynak májusban sikerült elszöknie Magyarországra, majd testi-lelki gyötrelmei nyomán 1925-ben elhunyt. Halálakor csak annyit mondott: „Valamit tenni akartam a hazáért.”

Rövidre szabott élete sokáig nem tudott tanulsággá válni, mert a közvélemény s a történészek is megfeledkeztek róla. Közben a magyar nemzettudat Temesvárt hanyatlásnak indult s mára jóformán megsemmisült. Ezért is hiánypótló Borsi-Kálmán Béla vaskos kötete. Anélkül fogott hozzá, hogy a perről bármit is tudott volna. A forráskutatás s a Kisfiúk a nagy viharban harmadik, bővített változatának megírása közel tizenöt évig tartott. Az eredmény tárgyához méltó: nemcsak a leventepör, hanem az egész Temesi Bánság múltjának tömör összegzése.

Akik hallottak a román politika fanarióta gyökereiről és bizantinus csalárdságáról, azok is legföljebb sejthetik, mit jelent maga a fogalom. Több száz éve saját bőrünkön tapasztaljuk, mégsem vagyunk tisztában vele. Így aztán a románság hagyományos törekvése homályba vész. Vagyis az, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig terjedő nagyromán birodalom terve nem mai keletű.

A munka „járulékos” hozadéka a magyar meg a román társadalomfejlődés és -mentalitás eszenciája. Megjeleníti polgári átalakulásunk és kisiklatott nemzetépítésünk minden gondját-baját, röviden: rólunk is szól. Ugyanakkor a románsággal és önmagunkkal kapcsolatos ismerethiány feloldása máról holnapra nem megy. Így hát Borsi-Kálmán Béla szerint a viszony gyökeres javítása nem mostanában lesz. A fanarióta örökség köszöni szépen, jól van.

A szerző a Kisfiúk a nagy viharban című kötetében és korábbi munkáiban erről is alapos áttekintést nyújt. Maga a szó Konstantinápoly (Isztambul) Fener nevű, évszázadokon át görögök lakta városnegyedéből származik. A fanarióták a szultáni birodalom leggazdagabb kereskedői, főtisztviselői, diplomatái és pénzemberei voltak, ugyanakkor az ármányos megtévesztés nagymesterei. A két román fejedelemségbe, Moldvába és a Havasalföldre településükkor azok fejedelmeivé és bankáraivá váltak, egyben főszerepet játszottak az ortodox egyház megerősödésében. Végül kapcsolati tőkéjüket egy nem létező állam, a leendő Nagy-Románia szolgálatába állították. Legvégül román oligarchákká lettek. Köpönyegforgató hatalomtechnikájukat 1856 óta a mindenkori román elit felettébb sikeresen alkalmazza. Ezzel is érdemes tisztában lennünk, ha Borsi-Kálmán Béla érdekfeszítő munkáját lapozgatjuk.

Borsi-Kálmán Béla: Kisfiúk a nagy viharban, Kortárs Kiadó, 2020.