Hintapolitika

Hadbíróság elé állították 1920 márciusában Temesváron azt a 44 leventét, akik szövetségbe tömörülve mondtak nemet a készülő határmódosításokra. Többükre halálos ítéletet kértek. A mára elfeledett perről és ­ennek előzményeiről Borsi-Kálmán Béla történész írt könyvet.

20201127 Budapest Borsi Kálmán Béla történész, író, szerkesztő Fotó: Teknős Miklós (TEK) Magyar Nemzet Fotó: Teknős Miklós

A temesvári leventeperről nemrég jelent meg harmadik könyve a Kortárs Kiadónál Kisfiúk a nagy viharban címmel. Mit kell tudnunk erről a kevésbé ismert történelmi epizódról?

– A leventepör, ahogyan a kortársak emlegették, Trianon századik évfordulóján minden figyelmet megérdemel, ugyanis ez volt az első román politikai per. Nevét a Leventeszövetségről kapta, amely Márton Albert ügyvéd javaslatára a magyar nemzeti érzésű temesvári ifjúság titkos tömörülése lett a békediktátum hajnalán.

A szövetség tagjait 1920. március 31. és április 8. között állították hadbíróság elé a temesvári Tiszti Kaszinóban. Bár meghurcolásukat irredenta akciónak lehetne nevezni, mégsem tekinthető teljesen annak, hiszen bár a városban már két román hadosztály állomásozott, a település még Magyarországhoz tartozott. A felállított hadbíróság is éppen emiatt volt illegitim.

Borsi Kálmán Béla történész, író, szerkesztő
Fotó: Teknős Miklós (TEK) / Magyar Nemzet

Az eseményre egy erdélyi származású román politikus, Alexandru Vaida-Voevod irányította rá a figyelmet, aki 1919 decembere és 1920 márciusa között külügyminiszter, illetve miniszterelnök is volt. Ő képviselte a román álláspontot Párizsban, valamint Londonban a nagykövetek konferenciáján. Bár ekkor még volt némi esély a nagyon súlyos magyar békefeltételek enyhítésére, például lehetségesnek tűnt a Szatmárnémeti–Nagyvárad–Arad–Temesvár vasútvonal megtartása, Vaida-Voevod úgy állította be a temesvári ellenállást, hogy az a Bánság elrablására tör, tehát rendkívül veszélyes Nagy-Románia területi épségére nézve.

Nagy viharban

– Hogyan talált rá a témára, és miért gondolta 2020-ban úgy, hogy írnia kell róla még egy kötetet?

– Amikor 1991-ben foglalkozni kezdtem az eseménnyel, Bárdi Nándor kivételével a történészek közül sem tudott róla senki, a levél­tárakban sem találtam nyomát. Jómagam sem szerzek róla tudomást, ha a főkolompos, ifj. ­Niamessny Mihály unokaöccse, O’sváth György, Antall József néhai miniszterelnök külpolitikai főtanácsadója nem kér fel, hogy nézzek utána. O’sváth György nagymamája az a Niamessnyné Manaszy Margit írónő volt, ifj. Niamessny Mihály édesanyja, aki a Villámlik messziről címen kiadott naplójában írt először a temesvári leventékről. Ennek első kiadása Herczeg Ferenc ajánlásával jelent meg, majd a két világháború között több kiadást is megért. Legújabb leventeperes könyvem azért viseli a Kisfiúk a nagy viharban címet, mert Manaszy Margit Kislányok a nagy viharban címmel is kiadott 1937-ben bestsellert a történetről. Az elkészült monográfiát az Erdély története trilógia főszerkesztőjének, Szász Zoltánnak ajánlottam. Most azért nyúltam még egyszer hozzá a témához, mert lett hozzáfűznivalóm.

A futball kémei

– Kiket és miért állítottak hadbíróság elé a Trianon előtti perben, milyen érdekességekre derített fényt?

– Negyvennégy főt tartóztattak le 1919 januárjában, ebből négyen megszöktek. A román hatóságok markában maradt negyven személyt vették elő, többekre közülük halálbüntetést kért Iorgulescu kapitány, aki Bukarestből érkezett.

A fiúk java része piarista gimnazista volt, illetve velük egykorú ipartanonc, de akadt köztük néhány egyetemista is, sőt még egy román fia­talember is csatlakozott hozzájuk, aki Szegeden tanult, és magyarnak tartotta magát a többiekhez hasonlóan. Igazából a szerb csapatok temesvári bevonulása késztette őket arra, hogy szervezkedni kezdjenek, valahonnan fegyvereket is szereztek. Kíváncsi voltam, kik voltak ők, ezért komoly családtörténeti kutatásokat végeztem mindegyikükkel kapcsolatban. Eredetük feltérképezése lehetőséget adott arra is, hogy megírjam, mi történt a Bánságban attól kezdődően, hogy Savoyai Jenő vezetésével 1716-ban kiűzték innen a törököket, egészen a szerb csapatok 1918. november 17-i bevonulásáig. Ez legalább három könyv az egyben, huszonkilenc év munkája. 2019 elején úgy tűnt, előkerülnek a periratok is, de nem így történt.

A leventék aláírása a fogházban készült szivardobozon
Fotó: Poór Katalin magángyűjteménye

– Az Aranycsapat – és ami utána következik című könyve, amely tavaly ilyenkor jelent meg, szintén korábbi sikerkiadványának átdolgozása. Történészként milyen következtetésekre jutott a magyar futball hőskorszakáról?

– Az új világrendben, 1920-tól 1954-ig a magyar futball kompenzációs lehetőség volt. A magyar polgári átalakulás felemásra sikeredett, a francia típusú közép-európai kisbirodalom, a kossuthi „virtuális mintaállam” létrehozása szintén nem hozott eredményt, ellenben presztízsveszteséget produkált. Nem beszélve a nemzeti büszkeséget ért, máig be nem gyógyult sebekről. A témára azért kellett visszatérnem, mert az első változat idején még nem voltak a kezemben azok a titkos­szolgálati dossziék, amelyek alapján a folytatásban kifejthettem, hogyan épült be a magyar titkos­szolgálat a magyar futballba. 1968–1970 között olyan társulatban játszottam, a Fradi tartalékcsapatában, amelyből hét embert vettek fel a válogatottba, s közülük minden jel szerint többen is a titkosszolgálat látókörébe kerültek. Azt göngyölítettem fel, hogy ennek a pártközponti utasításra elrendelt manővernek milyen volt a hatásmechanizmusa, miért romlott el a magyar futball.

– Évekig diplomataként dolgozott. Műfordítói, történészi háttérrel hogyan került ebbe a körbe?

– A rendszerváltás utáni elitváltáskor számos magamfajta bölcsész, akiket korábban a Külügyminisztérium közelébe sem engedtek, hirtelen új lehetőségekhez jutott. Két barátom, Kovács István és Kiss Gy. Csaba rávett arra, hogy valljak színt, lépjek be a Magyar Demokrata Fórumba. Egy évvel később, 1991 áprilisában, amikor a fórum párttá alakult, bukaresti kiküldetésem miatt kimaradtam a folyamatból, de a társasággal megőriztem a kapcsolatot. Így lettem tagja a külügyi bizottságnak mint második számú francia és első számú román referens. Amikor az Antall-féle csapat megnyerte a választásokat, mindnyájunkat megkérdeztek, milyen szerepet vállalnánk az újjáalakuló magyar diplomáciában. Én ekkor szerényen bejelentettem, bukaresti kulturális tanácsos lennék leginkább. Sose felejtem el, mindenki megdöbbent ezen. Amikor 1998-ban újból felkértek, Párizst választottam. Ez is jó döntésnek bizonyult, hiszen szabadidőmben kedvemre kutathattam a francia könyvtárakban. A román mellett ez volt az a másik idegen közeg, ahol jól mozogtam. Jutalomjáték volt Bukarest után. Harmadik kiküldetésem oka kicsit összefügg a történészi tevékenységemmel, ennek 1990 utáni megítélésével, aminek köszönhetően rám került a jobboldali „billog”. Dacból döntöttem úgy, hogy 2011–2015 között vállalok harmadik diplomáciai missziót. Ezekben az években alaposan belemerültem a francia belpolitikába. Rengeteg jelentést írtam a terrorizmus előszeléről, köztük Mohamed Merah 2012-es toulouse-i merényleteiről és a Charlie Hebdo elleni támadásról. A diplomáciában több mint 13 évet töltöttem el. Miután kiadtam három geostraté­giai könyvet, köztük 2003-ban egy „irakológiait”, 2018-ban nyugdíjba vonultam.

Amerikaiak Erdélyben

– Egyik kötetében illúziókergetésnek nevezte Magyarország és Románia együtt gondolkodási kísérleteit. Jelenleg milyennek látja a két ország viszonyát?

– Továbbra is fenntartom, nemzetépítés terén a románok azért sikeresebbek, mint mi, mert a francia nemzetállami séma megvalósításának jobbak Romániában a feltételei. Eredményességükbe öröklött politikacsinálási képességük is belejátszik, én ezt fanariotizmusnak nevezem. Ami jelenleg napi szinten történik, arra már nincs rálátásom, de azt pontosan érzékelem, hogy továbbra sem tudnak kilépni a húzd meg, ereszd meg hintapolitikából, amely 1856 óta kísértetiesen hatékony. A továbbiakban minden attól függ, kényszerül-e módosulásra az amerikai geostratégia. Mert amíg Deveseluban, Konstancán, Aranyosgyéresen és Temesvár környékén amerikai támaszpontok vannak, addig a magyar politikai érdekérvényesítés Romániában túl sokat nem remélhet. Miért is kellene a román stratégáknak bármit is módosítaniuk, ha 1918-ban kifogták a kedvező szelet, és száz év alatt az következett be, amit ők akartak?

– Ebben a „szélben” milyennek látja Európa jövőjét, és milyennek Magyarországét?

– A koronavírus-járvány miatt mindent újra kell gondolni, tehát paradigmaváltások sora fog következni. Az biztos, hogy ekkora zűrzavar 1918 óta nem uralkodott a világban. Két tábor alakult ki, és nincs köztük átjárás. Vannak a globalizmus képviselői, akik nemzetek feletti világkormányt, amorf társadalmakat akarnak, és vannak a szuverenisták, köztük mi, magyarok, akik továbbra is nemzetállamokban gondolkodnak. A két ellentétes világlátás nehezen találna közös pontot. Hogy ebből az ellentétből hogyan jövünk majd ki, csak a Jóisten tudja. Némi reményt adhat, hogy nem lehet mindig balszerencsénk, de arra sem számíthatunk, hogy megússzuk ép bőrrel.

Névjegy

Borsi-Kálmán Béla Csengerbagoson, Szatmár megyében született 1948-ban, Szinérváralján gyerekeskedett. Innen került Sárospatakra. Az ELTE román–történelem szakán végzett, majd egyetemi és akadémiai doktori címet szerzett történelemtudományból. Dolgozott az Országos Széchényi Könyvtárban, az Európa Kiadónál, tanított az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának több tanszékén, volt folyóirat-szerkesztő és rovatvezető, a Magyar Köztársaság bukaresti és párizsi nagykövetségének kulturális, politikai tanácsosa. Számos könyv, tudományos publikáció, műfordítás szerzője.