Hetven éve jött létre a Fővárosi Művelődési Ház I.

A kommunizmus előszeretettel állította be magát úgy (is), mint a teljes magyar nép közművelődéséért sokat tevő politikai rendszert. Ha viszont hozzátesszük, hogy ezek a kijelentések sok esetben mindössze a hatalom megszilárdításáért hangoztatott lózungok voltak, máris más megvilágításba kerül ez a kérdés (az a propaganda például, hogy ők tanították meg a magyarokat írni-olvasni, szemenszedett hazugság, hiszen már 1941-ben messze egy számjegyű volt az analfabéták aránya Magyarországon, köszönhetően Eötvös József és Klebelsberg Kuno reformjainak). A könnyűzenének is otthont adó kultúrházakban pedig nagyon jól tudta a hatalom ellenőrizni az ifjúság szórakozási szokásait és a zenekarokat egyaránt, aminek kitűnő példája az – elődintézményeket is ideszámítva – hetvenéves Fővárosi Művelődési Ház története.

FMH Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A Buda Váci útjának is tekinthető Fehérvári úton rengeteg üzem állt (többek között itt volt a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár, azaz a BHG, ahol Németh Lehel is dolgozott, a Budalakk, a Csonka Gépgyár, a Gamma Művek, a villamoserőmű-műhely, a liftgyár, illetve a könnyűzenei vonatkozással szintén bíró Villamosszigetelő és Műanyaggyár, ahol eredetileg sok más mellett a nagy- és kislemezeket is préselték), ahonnan munkaidő végén a gyárkapuk csak úgy ontották a szórakozni vágyó fiatalokat. Ez óriási kihívást jelentett a Kádár-rendszer ifjúságpolitikájának, hiszen a fiatalok felszabaduló energiát valahogy le kellett kötni, nehogy elkezdjenek azon gondolkodni, hogy miért is nem jó ez a fennálló rezsim és miket kell rajta megváltoztatni.

A Beloiannisz Híradástechnikai Gyár lovas kocsija 1951-ben
Fotó: Fortepan/Miklós Lajos

Erre kiválóan alkalmas volt az üzemi, majd a lakókörzetek szerint kiépített klubhálózat, amelyben mindkét fél megtalálta a számításait: a hatalom ideig-óráig elterelte a fiatalok figyelmét a mindennapi valóság nem kis nehézségeiről, az életpályák kilátástalanságáról, többek között a lakásproblémáról és a hiánygazdaság számtalan ága-bogáról, míg a fiatalok végre kikapcsolódhattak egymás társaságában, kizárva a külvilág gondját-baját. Minderre kitűnő terepnek bizonyult a Fehérvári út 47. szám alatt lévő FMH, ahol a fiatalok sokféle szabadidős tevékenység közül választhattak – ezeknek még a felsorolása is szinte lehetetlen vállalkozás –, mégis a legnépszerűbb foglalatosságuk a koncertekre járás volt.

Már maga az FMH épülete is megér egy misét, hiszen a Horthy- és a Rákosi-korszak egyaránt kedvelt építésze, a Le Corbusier-nél is gyakorlatot szerző Dávid Károly tervezte, aki a Ferihegyi repülőtér 1-es terminálját és a Népstadiont is, és mivel ez a munkája a Rákosi-éra egyik legsötétebb évére, 1951-re esett, így garantált volt a szocreál stílus (vagy ahogy akkori gúnynevén emlegették: Sztálin-barokk, illetve Rákosi-reneszánsz). Az FMH építésének kétségkívül nagy lendületet adott, hogy 1950-ben létrejött az akkor huszonkét kerületet számláló Nagy-Budapest (többek között Csepelt, Újpestet és Kispestet is ekkor integrálták a magyar fővárosba a többi periférikus kerülettel együtt), amelynek kellett egy nagy befogadóképességű, központi művelődési ház – ez lett a későbbi FMH. Miután az akkori állampárt, a Magyar Dolgozók Pártja megnyerte a helyhatósági „választásokat”, amelyen csak a kommunisták indulhattak, 1951. január 13-án a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága elfogadta a beszámolót az FMH jogelődjének számító Pamuttextil Kultúrház felépítéséről.

Ma már arcpirító és szégyellnivaló, sőt abszurdba hajló, de akkor olyan vezetése volt Magyarországnak és Budapestnek, hogy a szovjetek diktáltak nekik, így fordulhatott elő, hogy a Pamuttextilművek szovjet vezetősége (!) állt elő a javaslattal, hogy ennek a gyárnak is kellene egy szórakozóhely, ami végül 2100 négyzetméteren meg is valósult.

A gyár dolgozóit először a kor szellemének megfelelően 1951. december 21-én, Sztálin születésnapján engedték be az épületbe, amelyben akkor tizenhét kisebb helyiség és egy, a kor színvonalának megfelelő, hatszáz nézőt befogadó színházterem állt.

A majdani FMH előbb Pamuttextil Művelődési Ház, majd 1954-től Dallos Ida Kultúrház néven futott (a rendszer ekkoriban igyekezett minél több intézményt elnevezni illegális kommunista elvtársairól, jelen esetben egy nyilasok által 1944-ben kivégzett újpesti pamutgyári munkásnőről), az átnevezés pedig összefüggött azzal, hogy három újbudai textilgyár üzemi bizottságai összefogtak a fenntartást illetően, majd a kör hamarosan hat gyárra bővült. Ez már azonban az előszobája volt annak, ami 1959-ben be is következett: az egyre erősebb szakszervezeti befolyás (ekkoriban a szakszervezetek nem voltak igazi érdekvédő szervezetek, hanem a hatalom kinyújtott csápjaiként működtek, többek között ezért sem erős manapság Magyarországon a szakszervezetiség) következtében a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) 1959-ben átvette a fenntartói szerepkört, s ezáltal a befolyást is, miáltal az intézmény elnevezése Szakszervezetek Kultúrotthonára módosult. Ez sem tartott sokáig, mert hatvan éve, 1961-ben felvették az azóta is jól bevált és a köztudatban gyökeret eresztő Fővárosi Művelődési Ház nevet, ami lényegében ma is használatos, de a Kádár-rendszerben a lényeg mit sem változott, a SZOT fennhatósága alá tartoztak (az új névvel együtt megkapták a Dohány utca 32. alatti Egressy Klubot és a Népköztársaság útja – ma Andrássy út – 101. alatti Fővárosi Népművelési Tanácsadót is).

A Fővárosi Művelődési Ház név lényegében ma is használatos, bár az épület már nem áll (a felvétel 1981-ben készült)
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A pártállami szakszervezeti befolyás erősödését jelezte, hogy az FMH 1979-ben hivatalosan is a Szakszervezetek Budapesti Tanácsa irányítása alá került, s ezért aztán ezt már a nevükben is jelezték, Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Házára váltottak. A névváltozatok mögött fejlődés is húzódott: 1968–1969-ben felhúzták a rövidesen emblematikussá vált körtermet, amit azóta lebontottak, könyvtárat kaptak, valamint létrehozták az úgynevezett bázis művelődési házak rendszerét, amelynek keretében leosztották egymás között a feladatokat, nyilvánvalóan a könnyűzenei koncertek szervezésén túlmenően, hiszen ez utóbbi nagy bevétellel kecsegtetett, s így arra értelemszerűen minden egyes kultúrház igényt tartott. A Danuvia Művelődési Ház a szocialista brigádok kulturális vállalásait felügyelte – hogy ezek sörözésekben merültek-e ki, vagy valami értelmeset is csináltak, arról nem szól a fáma –, az EVIG a bejáró munkásokat karolta fel, máshol a képző- és iparművészet lett a hangsúlyos, míg a Csiliben a bábművészetre erősítettek. A sok-sok kulturális rendezvény mellett a rendszerváltáskor közéleti szerepvállalásra is futotta az FMH erejéből, ugyanis ez lett az egyik legfontosabb adománygyűjtő helyszín a romániai forradalom megsegítésére. Az épületet a nagymérvű állagromlás miatt végül elhagyta az intézmény, és 2012-ben átköltözött a szomszédos telken újonnan épült, ám kisebb épületébe, ahol a Muzsikás együttes gyermektáncháza, a Hobby Klub, a Magnós Klub, a Bélyeggyűjtők Klubja és az FMH Illés Klubja jelenleg is működik.

(Folytatjuk)