Döbrentei Kornél: Pilinszky ember volt az embertelenségben

A művészet deszakralizálásának a korában, amikor mondhatni államvallássá vált a pogányság, Pilinszky János olyan emberi minőséget és költői mélységet képviselt, hogy eseménynek számított és élmény volt minden megnyilvánulása – mondta el lapunknak Döbrentei Kornél, aki több alkalommal is beszélgetett a ma negyven éve elhunyt költőóriással.

Fotó: Mészáros Péter

– Akkoriban még több tartás volt a művészemberekben, és nagyobb igényűek voltak. Manapság az emberi minőség általános romlásának lehetünk a tanúi, amelyre jó ideje mesterségesen is rásegítenek – kezdi a beszélgetést Döbrentei Kornél költő, író, aki munkásságát és emberi mivoltát tekintve maga is a korábbi művészgenerációk szellemiségét képviseli olyan nemzeti érzelmű alkotóként, aki a végsőkig hű marad önmaga és a Jóisten erkölcsi parancsaihoz.

Pilinszky már a csúcson volt, amikor a pályakezdő Döbrentei először találkozott vele. Egy Lőrincze-féle beszélgetős est vendégeként Pilinszky kiválasztotta a fiatal költő a belső, pszichikai meztelenséget tárgyaló Meztelenül című művét, mert megtetszett neki a vers első sora, amely úgy hangzik, hogy

„Takarózom madarakkal, de soha mással”.

Ez volt az a pillanat, mikor biztatni kezdte az alkotómunkára. Később jobban megismerkedtek, és többször találkoztak még a költő 1981. május 27-én bekövetkezett haláláig.

Pilinszky egyik hívének a lakásán sokszor összegyűltek többedmagukkal, ezek mindig nagyon tanulságos alkalmaknak bizonyultak.

– Sokat tanultam ilyenkor, és próbáltam a tanácsait megfogadni úgy, hogy közben a saját hangom megmaradjon. Mindenesetre nagy hatással volt rám

– meséli Döbrentei Kornél, miközben nagy elődjét pozitív jelzők egész garmadájával emlegeti. Visszaemlékezése szerint Pilinszky a lényegtelen szavakat is képes volt jelentőségteljes tartalommal megtölteni, nemcsak költészete, de prózája is végtelenül izgalmas volt.

Pilinszky a vadkommunizmus tombolása közepette is elkötelezett volt az isteni iránt. Nem szenteskedő, hanem igazi szakrális költő volt, aki a profánnak is képes volt egyfajta vallásos súlyt adni. Az is előfordult, hogy – Döbrentei szavaival élve – a szocialista realizmusnak nevezetett erőltetett lehetetlenségben sokáig egyáltalán nem, vagy csak az íróasztalfióknak írt. Nívót, szellemi és erkölcsi színvonalat vitt a munkáiba. A világ általános állapotát nem a politikai költészetre fordította le, hanem az ember felől közelítette meg.

– Valami olyasmit tudhatott az emberről mint teremtett lényről, amit nagyon kevesen sejtenek

– állapítja meg nosztalgikus hangon Döbrentei, majd mintegy Adyt segítségül hívva hozzáteszi: „példát mutatott abból is, hogy az embertelenségben is lehet embernek lenni”.

Annak ellenére, hogy negatív erők hatottak az irodalom területén is, a XX. század második felére kiforrta magát egy olyan színvonalas költészet, amelynek Pilinszky is megalkotója volt, de ide sorolhatjuk Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Lator Lászlót vagy éppen Nemes Nagy Ágnest, akiket a kor ideológiája miatt sokat mellőztek.

– Az ő generációjuk és az utánuk következő még törődött a hazájával, nemzetével, szimbólumaival. Voltak íratlan szabályok, erkölcsök, és működtek bizonyos szokásrendek, amelyek mára eltűntek

– jegyzi meg Döbrentei keserűen. Pilinszky erős személyiségéhez hozzátartozott a rendkívüli szuverenitás, amely már korán megmutatkozott. Mikor 1946-ban megjelent az első verseskötete, a Trapéz és korlát, egy ízben Szabó Lőrinc felhívta a lakására beszélgetni, ami igazán nagy megtiszteltetésnek számított, de ő mégsem ment el. Amellett, hogy rendkívül tisztelte és nagyra tartotta költőtársát, azt mondta, úgy érzi, megtalálta az Istent vagy Isten őt, és nem akarja, hogy őt erről az útról – még ha jóindulattal is – de eltérítenék.

– Nemcsak írásban, de szóban is megmutatkozott a tehetsége: rendkívül szuggesztív módon tudott előadni. A verseket nem szavalta, hanem nagyon egyedi, különleges átérzéssel mondta

– emlékszik vissza Döbrentei Kornél, aki szerint, mikor Pilinszky János valahol szerepelt, az mindig ünnep volt, valamit hozzáadott a hallgatóság lelkéhez, amely által az ember többé vált.