Koltai Lajos operatőr Pilinszky Jánossal tervezett közös munkát

– Törőcsik Mari élete vágya sokáig az volt, hogy el tudjon mondani egy Pilinszky-verset úgy, ahogy Pilinszky János mondta, ahogy csak ő tudta átadni annak minden mélységét – mondta Koltai Lajos Kossuth-díjas magyar operatőr, rendező, a Nemzet Művésze, akit a költővel készült kultikus, Lírai beszélgetés Pilinszky Jánossal című 1978-as portréfilmjének forgatásáról is kérdeztünk.

Semmelweisről forgat filmet nemsokára Koltai Lajos Fotó: MTVA/Zih Zsolt

– Abban az időben szoros éveket töltöttünk együtt Törőcsik Marival, Maár Gyulával és Pilinszky Jánossal, ezeknek kiemelkedő darabja volt az 1975-ös Déryné, hol van? című film, amit Pilinszky János is rajongva szeretett, hisz Törőcsik Mari játszotta a főszerepet. Az alakításáért megnyerte a legjobb női alakítás díját Cannes-ban; ez akkoriban a színésznők legnagyobb vágyai között szerepelt, hisz felért egy Oscar-díjjal. Nagyon egymásra hangolódtunk azokban az időkben. Pilinszky szuggesztív személyisége mindnyájunkra hatott, olyannyira, hogy Törőcsik Mari élete vágya sokáig az volt, hogy el tudjon mondani egy Pilinszky-verset úgy, ahogy Pilinszky János mondta, ahogy csak ő tudta átadni annak minden mélységét – mondta a költővel való kapcsolatáról Koltai Lajos.

Az utóbbi időben egy magánkezdeményezés részeként az operatőr a saját filmjeit vetíti válogatott közönség előtt. Mint mondta, a játékfilmek után egyszer csak előkerült a Pilinszky-portréfilm, melynek a vetítése elementáris erővel hatott a nézőkre, hisz a vetítés végén megfagyott a levegő, senki sem tudott megszólalni, szédelegve mentek oda hozzá. A Lírai beszélgetés Pilinszky Jánossal című filmnek Koltai Lajos volt az operatőre. Ebben Maár Gyula rendező beszélgetett a költővel tárgyairól, a gondolkodás és az alkotás mechanizmusáról, munkájáról, a látszólagos banalitásokról, a hitről, Simone Weilről és a „huszadik század botrányáról”. És persze ebben olvasta fel az olyan legendás verseit, mint az Apokrif. Ha Pilinszkyre gondolunk, akkor mindnyájunknak az ebben a filmben látott gesztusai, mozdulatai és hangja jut eszünkbe, no meg az égő cigarettája.

– Próbáltam követni a cigarettát a kezében. Muszáj volt a mozdulatait követni, mert minden megnyilvánulása a sajátos gesztusrendszeréhez tartozott.

Mindmáig világosan emlékszem a szoba magányára, egyszerűségére, ahogy a kedvenc székében ül, onnan szól hozzánk. És bár már le volt írva a szöveg, olyan erővel beszélt a mondat születéséről, hogy szinte szervesült a szöveg a hangjával. Pilinszky egy jelenség volt, csak gesztusrendszerével együtt lehetett értelmezni. Törőcsik Mari is ilyen volt, „tetőtől talpig Törőcsik Mari”. Ahogy leült vagy felkelt egy székről, és felém jött, azt senki más nem tudta úgy csinálni. Az arca, a keze, a lába mind egy rendszer része volt, ilyen volt Pilinszky János is. A saját közegével együtt érvényesült, a riport készítésekor nem véletlenül maradtunk abban az egyetlen szobában, abban a szűk térben, melyben a szék volt a legfontosabb tárgy, hisz abban ülve írt és gondolkodott. A Jóisten adta azt a napot nekünk, mert pont oda sütött a nap, az uralkodó fény, Pilinszky János arcát gyönyörűen megrajzolta. Érdemes megfigyelni, hisz gyönyörű, bartóki feje volt, és amikor elkezdett beszélni, amikor megnyílt, azt semmihez sem lehet hasonlítani – mondta Koltai Lajos.

„Amikor elkezdett beszélni, amikor megnyílt, azt semmihez sem lehet hasonlítani”
Fotó: MTVA/Zih Zsolt

Az operatőr emlékszik arra, hogy a falon függött egy Sheryl Sutton-kép. A New York-i fekete balett-táncosnő Pilinszky egyik szerelme volt, akiről a költő azt mondta: „úgy tud leülni, hogy krátert vág maga alatt”, és Koltai Lajos szerint Pilinszky ugyanígy tudta elmondani a gondolatait, verseit, szintén kráter vágott maga alatt. Az operatőr később jóban lett Pilinszky Jánossal, még egy közös filmet is terveztek, a költő már elkezdte papírra vetni a gondolatait, ám végül mégsem hozták tető alá.

– Egy égő antilop képével kezdődött volna a film.

De nem csodálkozom Pilinszky János eme furcsa képén, hisz Kocsis Zoltánnal kitaláltak egy olyan operát, amely az elejétől a végéig kopogtatásból áll, ám végül ez sem valósult meg. Hatalmas erő lakozott Jánosban, amikor alkotott, gépelve írt, de kézzel javította a papírt, és mindig átszakadt a lap, akkora belső feszültséggel esett neki a papírnak. Azóta is őrzöm a forgatókönyvvázlat kéziratát – mondta Koltai Lajos, aki később a költő betegágya szélén is ült, és a kórházban is sokat beszélgettek Pilinszky halála előtt.