A Predator-franchise múltja nem valami egyenletes: az 1987-es klasszikus Arnold Schwarzenegger főszereplésével máig kultuszfilm, a Danny Gloverrel készült második rész betondzsungel-koncepciójának pedig szintén akad egy stabil rajongótábora. Ezek után azonban hosszabb szünet következett, hacsak nem számoljuk a 2000-es években készült két AvP mozifilmet, amelyekre egyik űrbéli szörnyeteg rajongója sem szívesen emlékszik. Két évtizeddel később Antal Nimród kapta meg a lehetőséget, hogy felélessze a ragadozókat: az idegen bolygó dzsungelében játszódó, 2010-es Ragadozók anyagilag jól teljesített, de a videójáték-szerű történet hosszú távon nem hagyott komoly nyomot a sorozatban, és Adrien Brody is szokatlan választás volt keménykötésű akcióhősnek. Így egy újabb jelentős kihagyást követően megérkezett Shane Black (az első rész egyik írójának és szereplőjének) 2018-as reboot-kísérlete, amiben a ragadozók ismét a Földre látogattak. A Predator – A ragadozót azonban nem szerette a kritika, és a kasszáknál is csak szerény teljesítményt tudott nyújtani.
Predator: Halálbolygó
A Disney éppen ezért óvatosan nyúlt a 20th Century Fox ikonikus franchise-ához (az egeres cég 2020-ban vásárolta fel a stúdiót), és először csak streamingen próbálkozott annak feltámasztásával. Dan Trachtenberg „száműzött” Predator filmje, a Préda viszont remekül teljesített, és három évvel ezelőtt visszahozta a reményt: az új történelmi korszakba (az 1700-as évek Amerikájának határvidékére) helyezett sztori, a letisztult koncepció és a látványos, mégis emberléptékű akció sok rajongót meggyőzött arról, hogy a Predator-franchise előtt mégis lehet új irány. A rendező pár hónappal ezelőtt egy ugyanezt a koncepciót követő animációs antológiafilmmel is jelentkezett, amiben a ragadozó látogatást tett a vikingek, a szamurájok és a II. világháborús vadászrepülő-pilóták világában is, majd a különálló részek egy, az Antal Nimród filmjét idéző gladiátorviadalban csúcsosodtak ki. A Predator: Gyilkosok gyilkosa újfent nagyon jó kritikákat kapott, és a végén Schwarzeneggert is visszahozta a Predator-univerzumba, ha csak egy képkocka erejéig is.
Rendkívül ritka, hogy egy olyan sok sebből vérző, felemás darabokat felvonultató és széttartó franchise, mint a Predator, utólag ilyen szép gyógyírekben részesüljön, és Trachtenbergre ezek után joggal gondolhatunk úgy, mint a „Predator-messiásra”, amit az új filmje után csak még biztosabban állíthatunk.
A Halálbolygó annyiban továbbviszi Trachtenberg megszokott koncepcióját, hogy ismét egy másik korba repít el bennünket, ezúttal a távoli jövőbe, de a rendező nem elégedett meg ennyivel, és alapjaiban forgatta fel az eddig ismert koncepciót azzal, hogy ezúttal a magányos kaiju-vadász oldalára állít minket, aki sokszor maga is csaknem prédává válik. A száműzött yautja harcos (Dimitrius Schuster-Koloamatangi) útja során váratlan szövetségesre talál: a Weyland-Yutani vállalat egyik androidjára (Elle Fanning), akit súlyos sérülés ér, és lábait vesztve kénytelen a ragadozó társaságára hagyatkozni.
