Abba a generációba tartozom, amely még videókazettán nézte rongyosra az Alien-filmeket, A nyolcadik utas: a Halál először általános iskolás koromban sokkolt, különösen az a jelenet, amikor az egyik szereplő egy sötét folyóson bolyong, és a többiek a képernyőn látják, hogy közeledik felé a szörnyeteg. Okozott is néhány álmatlan éjszakát, a horrorral való korai találkozásom azonban nem azt váltotta ki belőlem, hogy onnantól kerülni kezdtem a műfajt, hanem épp az ellenkezőjét: ráébresztett, milyen ereje lehet egy filmnek. És imádtam a sokak által szidott negyedik részt is, egyrészt, mert ez volt az első, amit 12 évesen már moziban tekinthettem meg, másrészt a mai napig tetszik, hogy a ragacsos szentimentalizmusa miatt általam szenvedélyesen gyűlölt Amélie csodálatos élete rendezője itt végtelen groteszkségbe fordította a túldíszített stílusát. És borzongatva mozgatta meg a fantáziám, amikor a fináléban a szereplők belépnek a Föld sztratoszférájába, alig vártam, hogy a következő epizódból kiderüljön, miként is fest a bolygónk a távoli jövőben, és mi történik, ha itt szabadulnak el az idegenek.
A franchise azonban teljesen más irányt vett, hagyományos folytatás helyett jött a két Alien vs. Predator, amely egyszerre két kultikus lény ázsióját rombolta le és piszkította be mindkettő esetében a gyerekkori emlékeimet, majd a Prometheus felpiszkálta az egykori lelkesedésem, hogy aztán annak második etapja a földbe döngölje, az Alien: Romulus pedig szimplán csak teljesen hidegen hagyott. Akárcsak most a Disney+ új sorozata.
A fenti anekdotákat azért éreztem fontosnak megfogalmazni, hogy nehogy bárki azt gondolja, azért vagyok elégedetlen a szériával, mert nem vagyok rajongó. Pont ellenkezőleg, éppen ezért váltott ki dühöt, amely részről részre csendes apátiává szelídült.
Az Alien: Földnek ugyanis már a címe is hazudik, való igaz, hogy az első részben egy kutatóhajó lezuhan a bolygónkra, lerombol egy fél várost, de azt követően a cselekmény kilencven százalékban különböző belső terekben, az űrhajó roncsain vagy laboratóriumokban játszódik, így szinte teljesen lényegtelen, az univerzum mely pontján járunk. Hosszú filozofálásokat hallhatunk arról, meddig számít embernek valaki, el lehet-e érni a halhatatlanságot, ha a tudatunkat beültetjük egy gépbe, eszmefuttatások záporoznak a mesterséges intelligenciáról, de az utóbbi időben szinte nincs olyan podcast, ami ne foglalkozna ezzel a témával, így hiába aktuális, kissé kezd unalmassá válni. Ráadásul amíg a Prometheusnak jól állt a Tarkovszkij light bölcselkedés, addig a széria kreátora és társ-forgatókönyvírója, Noah Hawley a Fargo sorozatverzióval bizonyította, hogy nem egy kókler, de azért nem akkora koponya, mint Ridley Scott.
