Talán két igazán vitatott témája van a magyar történetírásnak: a Horthy-korszak és a magyarok eredetének a kérdése. Szerencsére az utóbbi évtizedben oly számottevő áttörés történt ez utóbbi területen, hogy sok beidegződött toposzról le kell mondanunk a tisztánlátás kedvéért. Ezekről beszélgetett Neparáczki Endre archeogenetikus, a Magyarságkutató Intézet (MKI) Archeogenetikai Kutatóközpontjának vezetője, Makoldi Miklós, az MKI Régészeti Kutatóközpontjának igazgatója, valamint Bernert Zsolt, a Természettudományi Múzeum főigazgatója.
Neparáczki Endre szerint eleve tévesen közelítik meg eredetünk kérdését, mert a honfoglaló magyarságra szűkítik le a mai magyarság eredetét, tehát elsősorban a gazdag leletanyagú honfoglalósírokkal azonosítják a magyarokat. Ezen leletekből kinyert DNS-minták azt bizonyítják, hogy sokkal erősebb belső-ázsiai kapcsolatuk volt, mint a népesség többi részének, ezen felül bolgár-baskír kapcsolataik is markánsak, ami azt bizonyítja, hogy a néppé válás a sztyeppe zónában történt.
A köznépi temetőket, az előző népességeket is vizsgáltuk, ezek nélkül nem magyarázható a későbbi népesség, ők is szerepet játszottak az etnogenezisben, nem lehet csak a honalapító népességre szűkíteni az elemzést. Sokan erdős, hideg környezetbe lokalizálják, halász-vadász életmódhoz kötik a magyarság kialakulását, ám ezek a feltételek biológiai értelemben alkalmatlanok arra, hogy ott „berobbanjon” a népesség. Egyre több genetikai és régészeti adat bizonyítja, hogy az avarok nem szórványosan, hanem nagy tömegben élték meg a honfoglalást. Van olyan temető, melynek sírjaiban avarok és honfoglalók vegyesen voltak eltemetve, és a genetikai vizsgálatokból kiderült, hogy rokonok.
Neparáczki Endre szerint a szemünk előtt cserélődik ki az elavult, huszadik századi őstörténeti kép, mely tarthatatlan és leegyszerűsítő volt. A kutató szerint 2030 körül már várhatók olyan eredmények, melyek segítenek sokkal tisztábban látni a kérdést.
Makoldi Miklós a régészeti újdonságokról beszélt. Szerinte a magyarság vándorlásának hagyományos modellje elavult és háromszáz éves vándorlás helyett valószínű, hogy három év alatt jutottak el a déli-uráli őshazából a Kárpát-medencébe.
Egyre több magyarsághoz köthető régészeti leletet találnak a Déli-Urálnál, és ezek nagyon hasonlítanak a Kárpát-medencei honfoglalók leletanyagára, technikailag és a kivitelezés szempontjából szinte teljesen megegyeznek. Éppen ezért valószínű, hogy egyvágtában jöttek be, így hát Levédia és Etelköz kiesik a történetből, tartósan nem telepedtek meg ezeken a területeken. A legújabb kutatások lényegében Anonymust igazolják
– mondta a régész.
Ilyenformán sok magyar őstörténeti toposztól el kell búcsúznunk, mint például a kazár fennhatóság 150 éves dajkameséjétől is. Csakhogy mi magyarázza a levédiai és etelközi (mai Moldovai Köztársaság) magyar leleteket? Az, hogy odáig is „elért a kezük”, magyarán kereskedelmi telepek, akár egyes néprészek lakóhelyéül szolgáltak ezek a területek, de az egész magyarság nem telepedett meg ott tartósan.
A Kárpát-medencei betelepülésnek nem a besenyő támadás, hanem az lehetett az oka, hogy nagyon meggyengültek az avarok, ezért egy újabb sztyeppei nép nyomult be, hogy e civilizáció folytonosságát fenntartsa a Kárpát-medencében
– summázta Makoldi Miklós.
Bernert Zsolt antropológus arról beszélt, hogy az archeogenetika lényegében azt igazolja, amit az antropológusok is felvetettek, de a szocializmusban ellehetetlenítették ezt a tudományágat, mert nem illett bele a hivatalos őstörténeti képbe. Szerinte egyes akadémikusok – például Fodor István régész – saját elképzeléseihez szelektálták a honfoglalás kori leleteket, vagy nem ismertették a Szovjetunióban találtakat, ezek hiányában születtek meg a hipotézisek.
Ezzel a szovjet birodalmi érdeket szolgálták, hogy a türk népek ne találják meg a rokonságot Magyarországgal. A magyarok 1956-ban fellázadtak, a türk népek is lázadoztak, ennek elejét kellett venni. A honfoglaló csontmaradványoknak csak egy töredéke maradt meg, hisz a Szovjetunióban bedarálták a sztyeppei eredetű, így a honfoglaló sírokat, temetőket is
– mondta a kutató.
Bernert arról beszélt, hogy az antropológiát nem tudták beilleszteni ebbe a rendszerbe, mert a koponyák vizsgálata – tehát a kultúrát hordozó emberek csontjai – azt mutatta, hogy az akkori magyar őstörténeti álláspont nem egyeztethető össze az akadémiai állásponttal. Antropológiai szempontból a honfoglalókhoz hasonló koponyájú emberek nem az Urál környékén, hanem Közép-Ázsiában, az Aral-tó északi részén éltek.
Az antropológus arról beszélt, hogy a 10. század antropológiai anyaga nagyon heterogén, sokféle koponyatípust ismerünk, de van egyfajta egységesség, hisz mindegyikben van egy kis ázsiai vonás.
Hogyha a mai magyarságot nézzük, a legtöbb helyen nem olyanok az arcok, mint tőlünk nyugatra, szinte mindenkinek van keleti gyökere. Ráadásul létezik a trepanáció jelensége (jelképes koponyalékelés), mely a türk népekre jellemző. Ezt nem vállalja az, akinek nincs kulturális önazonosságtudata. Ennek Baskíriában találtuk meg a párhuzamait.
Az MKI nemzetközi hun konferenciája is szóba került, Neparáczki Endre szerint a hun származás felvetése sokakat idegesít, és nem higgadtan, tudományosan közelítik meg a kérdést.
Kásler Miklós miniszter kezdte el a Turul-dinasztia genetikai kutatását, később III. Béla DNS-ét új, archaikus adatokkal hasonlítottuk össze, és találtunk egyezést egy ázsiai hun temetőben talált leletek haplotípusai között. A magyarok etnogenezise és az Árpád-ház származása nem magyarázható az ázsiai hunok nélkül, de fontos megérteni, hogy ez csak az egyik komponens, a magyarság etnogenezise ugyanis nem vagy-vagy, hanem és-és kérdés
– mondta a kutató.
Borítókép: Vitaest a Scurton kávézóban (Fotós: Havran Zoltán)
