A 1910. május 28-án Budapesten elhunyt Mikszáth Kálmán alakját Herczeg Ferenc, a két világháború közötti korszak ikonikus írója a következő szavakkal idézte meg. „Zömök, hízásra hajló férfi, nehézkesen jár; ereiben lovas nomádok vére folyik, de az ősök régen leszálltak a lóról, és az unokák még nem szokták meg a gyalogjárást. Harcsabajszú, kerek tatárkoponyája a vállai közt ül; szúrós, kiábrándítóan okos szemeivel, despota-vágású, kissé petyhüdt szájával, amelyből ritkán hiányzik a szivar, egy Volga-parti Bismarck benyomását tehetné. Külseje némileg elhanyagolt, mint azoké az úri puritánoké, akik annyira ismerték a saját értéküket, hogy bátran lenézhettek minden parádét. Rengeteg sok szivart fogyaszt, egészségével nem sokat törődik, szóval: magyar fatalista. A fatalizmusa időközönkint patópálossá lesz. Midőn fölérkezett dicsőségének csúcsára, éppen csak annyit írt, amennyit a felesége, a kiadói és a jóbarátok ravaszul ki tudtak tőle csikarni. A nyüzsgő sokaság neki csak költői élmény, feldolgozásra váró nyersanyag. Irgalmatlanul éles szeme mindent meglát, keresztülnéz a kőfalon, belelát felebarátai zsebébe és veséjébe. Munkaszünetet nem ismerő agyveleje mindent megőröl és elraktároz. Nagy kár, hogy nem mindig írótollal dolgozik, szívesebben csak élőszóval. De hogyan tud beszélni! Palócosan ejti a szót […] Még a palóc beszéde és a nyers gesztusai is valami csodálatos bájt adnak a társalgásának. Nem csoda, hogy azok, akik közelébe jutottak ennek a mágneshegynek, azok nem tudnak egyhamar szabadulni, rákapnak Mikszáth Kálmánra, mint a beteg a morfiumra.”
Borítókép: Mikszáth Kálmán (Fotó: Wikipédia)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!