Beszterce ostroma, A fekete város, A Noszty-fiú esete Tóth Marival, Különös házasság, Szent Péter esernyője – csak néhány regénycím Mikszáth Kálmántól, amelyek nemcsak a kötelező iskolai tananyagban és a klasszikus irodalmi hagyományban vannak kiemelt helyen, de mozgóképes adaptációik a XX. századi magyar filmművészetben is meghatározó alkotások.
Az író felvidéki evangélikus kisbirtokos családból származott, jogi tanulmányokat folytatott, majd hamar hírlapírói pályára lépett. Két évig Szegeden dolgozott. A Tisza-parti város lakójaként megörökítette többek között a települést elpusztító 1879. évi nagy árvíz történéseit is. Ezt követően Budapestre került, ahol előbb a Pesti Hírlap, majd Az Újság és a Vasárnapi Újság vezető munkatársa lett. Már első két érettebb prózakötetével (Tót atyafiak, A jó palócok) sikerkönyveket tudhatott magáénak, regényei pedig szinte egytől egyig kiérdemelték mind az irodalmi közélet, mind a korabeli olvasóközönség elismerését, s az irodalomtudomány a mai napig nagy becsben tartja őket.
Mikszáth klasszikus szerkesztési elveket követő, történetcentrikus, ugyanakkor gazdag nyelvi rétegzettségű és komoly lélektani tartalmakat is felvonultató regényei a magyar prózairodalom kiemelkedő teljesítményei. A korukban roppant népszerű, gyakran szatirikus hangvételű karcolatai, rajzai, tárcái a korabeli közéletet mutatják be első kézből és élményalapúan, hiszen szerzőjük évtizedekig a magyar törvényhozás képviselőházának tagja volt.
Komoly esztétikai értékkel és a széppróza kifejezési eszköztárának magabiztos ismeretében, ugyanakkor olykor szinte fájóan őszinte realizmussal tárgyalta műveiben a XIX. század végének aktuális társadalmi és politikai kérdéseit éppúgy, mint a magyar történelem nagy feszültségeit (például a megyei autonómia és az állami centralizmus ellentéteit vagy a modern kori magyar függetlenségi törekvések históriáját). Kritikus szellemben és groteszkbe hajlóan ironikus módon mutatta be kora közéleti visszásságait például a Két választás Magyarországon vagy az Új Zrínyiász lapjain.
A 1910. május 28-án Budapesten elhunyt Mikszáth Kálmán alakját Herczeg Ferenc, a két világháború közötti korszak ikonikus írója a következő szavakkal idézte meg. „Zömök, hízásra hajló férfi, nehézkesen jár; ereiben lovas nomádok vére folyik, de az ősök régen leszálltak a lóról, és az unokák még nem szokták meg a gyalogjárást. Harcsabajszú, kerek tatárkoponyája a vállai közt ül; szúrós, kiábrándítóan okos szemeivel, despota-vágású, kissé petyhüdt szájával, amelyből ritkán hiányzik a szivar, egy Volga-parti Bismarck benyomását tehetné. Külseje némileg elhanyagolt, mint azoké az úri puritánoké, akik annyira ismerték a saját értéküket, hogy bátran lenézhettek minden parádét. Rengeteg sok szivart fogyaszt, egészségével nem sokat törődik, szóval: magyar fatalista. A fatalizmusa időközönkint patópálossá lesz. Midőn fölérkezett dicsőségének csúcsára, éppen csak annyit írt, amennyit a felesége, a kiadói és a jóbarátok ravaszul ki tudtak tőle csikarni. A nyüzsgő sokaság neki csak költői élmény, feldolgozásra váró nyersanyag. Irgalmatlanul éles szeme mindent meglát, keresztülnéz a kőfalon, belelát felebarátai zsebébe és veséjébe. Munkaszünetet nem ismerő agyveleje mindent megőröl és elraktároz. Nagy kár, hogy nem mindig írótollal dolgozik, szívesebben csak élőszóval. De hogyan tud beszélni! Palócosan ejti a szót […] Még a palóc beszéde és a nyers gesztusai is valami csodálatos bájt adnak a társalgásának. Nem csoda, hogy azok, akik közelébe jutottak ennek a mágneshegynek, azok nem tudnak egyhamar szabadulni, rákapnak Mikszáth Kálmánra, mint a beteg a morfiumra.”
Borítókép: Mikszáth Kálmán (Fotó: Wikipédia)
