Kenneth Branagh igazán rokonszenves fickó, aki színészként és rendezőként egyaránt elismert. Otthon van a színház világában és a kisképernyőn, de a mainstreamet sem veti meg: rendezett szuperhősfilmet (Thor), szerepelt a Harry Potter-sagában és még Christopher Nolan is favorizálja. Azon ritka alkotók egyike, akinek sikerült a magaskultúrát fogyaszthatóvá és széles körben szerethetővé tenni, hiszen Laurence Olivier mellett Branagh volt az, aki már a nyolcvanas évektől missziójának tekintette Shakespeare műveinek filmes feldolgozását. Februárban két filmjét is láthatja a magyar közönség: először Hercule Poirot bőrébe bújik a sokszor eltolt bemutatójú Halál a Níluson című filmben, melyet természetesen ő maga is rendezett, egy héttel később pedig megnézhetjük szerelmes levelét szülővárosához.
A Belfast tulajdonképpen az Kenneth Branagh számára, mint ami Alfonso Cuarónnak volt a Roma: mindkét rendező saját gyermekkorának meghatározó pillanatait és hangulatát idézi fel, méghozzá fekete-fehérben. Branagh alteregója a kilencéves Buddy (Jude Hill) nevű fiú, aki apjával (Jamie Dornan), anyjával (Caitríona Balfe) és bátyjával, Willel (Lewis McAskie) él Belfast egyik, munkásosztály lakta utcájában. Édesapja asztalosként dolgozik Angliában, de hétvégén néha hazajön, a nagyszülők (Ciarán Hinds és Judi Dench) pedig szintén a közelben élnek, csakúgy, mint sok unokatestvér. A boltosoktól a szomszédokon át a kocsmában lebzselőkig mindannyian egész életükben ismerték egymást, olyan a környék, mint egy nagy család. Egy nap aztán, miközben Buddy és a többi gyerek az utcán játszanak, protestáns szimpatizánsok jelennek meg és megtámadják a katolikusok otthonait és üzleteit. Az utca tövében innentől kezdve rögtönzött barikád szolgál ellenőrző pontként, a felnőttek pedig egymás között aggódnak a jövőn.
A Belfast egyik jelenetében egy ír nő azzal viccelődik, hogy az írek tulajdonképpen arra születtek, hogy elmenjenek, mert különben nem lennének a világon kocsmák. Az íreknek csak egy telefonra, egy pint sörre és a Danny Boy című dal kottájára van szükségük a túléléshez, ezek pedig kulcsfontosságúak egy hosszú estén át tartó szentimentális vágyakozáshoz azok után, akiket elhagytak. Ha innen nézzük, akkor a Belfast egy ízig-vérig ír film, amelyben fontos szerepet kap Branagh ködös tekintetű és többnyire sikeres nosztalgiája. A rendező úgy beszél szülővárosáról, a múltról és magáról a moziról, hogy szeretetével a nézőt is megfertőzi: a rendező a való életben is kilencévesen hagyta el Írországot, és családjával az angliai Readingbe költözött. Az emlékek pedig úgy tűnik, hogy nem koptak meg, hiszen Branagh mindössze nyolc hét alatt írta meg filmjét a koronavírus kirobbanását követő karanténban.
