A nyomtatást mint alapvető kultúra- és tudáshordozót sokan, sokféleképp siratták el. Csakhogy – hál’ Istennek – köszöni szépen, él és virul. A könyvhét óriási érdeme, hogy bemutatott olyan írásokat is, melyek évről évre fölkavarják az állóvizet. Kibeszéltnek hitt gondjainkat újszerű megközelítéseikkel reflektorként helyezik szokatlan megvilágításba, egyben továbbgondolásra késztetik az olvasót. A rendezvény egyik idei meglepetése Borsi-Kálmán Béla korántsem szokványos esszékötete a magyar–zsidó együttélés – vagy együtthalás – kölcsönös előítéletekkel terhelt száz esztendejéről egy románokkal és szászokkal is belakott partiumi városkában, Szinérváralján, párhuzamos világaink peremén. Köznapi események válnak létkérdéssé, melyek tanulságos fölelevenítését a L’Harmattan Kiadó jó ütemérzékkel ismerte föl. A szerző a leírt állapotokat s azok előzményeit nem csak gyerekkorában élte át. Szülei, nagyszülei áthagyományozott tapasztalataként, majd az iskolában, később pár magyar futballcsapat tagjaként, történészként, bukaresti és párizsi kultúrdiplomataként, végül íróként (is) bőven volt alkalma ráébrednie, miben hasonlítunk egymásra, miben különbözünk, s miért ellenségeskedünk. Futballistaként került közel többek közt Esterházy Péterhez, Moldova Györgyhöz, Döbrentei Kornélhoz, Albert Flóriánhoz és más ismert személyiségekhez. Vegyes, de messze nem érdektelen névsor. Esterházyval nyolc év kispályás foci hozta össze, közben az író egy munkájával, a Termelési regénnyel is (Kissregény). Ilyennek találta: „…az arisztokrata származás és a kültelki prolifutballistaság senki máshoz sem hasonlító egyvelege, ami – finoman szólva – nem könnyíti meg az olvasói recepciót.” Esterházy akkoriban egy göndör hajú szinérváraljai zsidó futballcimborájára emlékeztette, ezért is értettek viszonylag könnyen szót.
Borsi-Kálmán Béla munkája jócskán bővelkedik személyes élményekben. Az észak-erdélyi magyar–zsidó viszony elkísérte Párizsba is. Ott találkozott egy Kepes Éva nevű kitántorgott asszonnyal, mondhatni a Partium s a magyar ajkú, de sokféle Kárpát-medence egy jellegzetes alakjával. Elődei részben zsidók, részben kisnemes eredetűek. A hölgy táncosnőként kezdte, háromgyermekes családanyaként folytatta, végül a Sorbonne-hoz közel egy bérház ötödik emeletén berendezett műtermében kvalitásos festővé vált. A kötetben hozzá hasonló színes vagy épp tragikus sorsú figurák példázzák az eleinte természetszerűen megértő, majd kölcsönös előítéletekkel mindinkább súlyosan terhelt magyar–zsidó társbérletet, közel fél évszázadon át.
Szinérváralján, e pár ezer lelkes városkában zsidók már rég nem élnek. 1944-re javarészt elmagyarosodtak (rabbik, borkereskedők, szabók, pékek, sakterek, mészárosok, szatócsok), mígnem a közel hétszáz fős hitközséget 1944-ben deportálták, a szerencsés visszatérők pedig Palesztinába emigráltak. A településen mára csupán két izraelita maradt: Szmuck bácsi, a helyi mozigépész fia, és egy idős, vegyes származású néni. Az egykor impozáns, de rég elhagyott zsinagóga omladozik, a hívek temetőjét fölveri a gyom.
Borsi-Kálmán Béla munkájának nemcsak hitelességét és személyességét, olvasmányosságát is fokozza a temérdek gyerekkori tapasztalat, beleértve nagyszülei, köztük borbély nagyapja és református kántortanítónak tanult apja emlékeit. Nagyanyja iskolatárs barátnői – jórészt zsidó lányok – gyakran megfordultak náluk, köztük a katolikus órás, Merli bácsi félzsidó csemetéje. Mintegy igazolva, hogy a két felekezet közt a természetes keveredés már a századelőn megindult. Az elegáns, jól öltözött Mira néni, a veretes dzsentrifamília tagja, Balogh István felesége ugyancsak zsidó. A szerzőt nagymamája világosította föl arról is „…miért olyan szomorú a szeme több általam ismert zsidó gyereknek.” Szó nélkül kezébe nyomott egy Halálgyár című könyvet, mely a holokausztot taglalja elborzasztó részletességgel. Más emlékfoszlányok: a főképp zsidók lakta bérházban olykor összegyűlnek a családok, hangosan vitatkoznak az üzletelésről, közben zenét is hallgatnak. A Kálmán nagyapa megjegyzése: „Már megint dajdajoznak!” Ez aztán a későbbiekben a szerzőt a hajdani galíciai kisvárosok, a Hegedűs a háztetőn chagalli hangulatára emlékezteti, ahonnan az ottani zsidók kétszáz éve Szinérváraljára települtek.
A kötetben – kendőzetlenül – szó van a háború után elfajult viszonyokról is. Apja egyik gyerekkori pajtása, családjából az auschwitzi krematórium egyetlen túlélője, akinek teljes rokonsága „gázban illant el”, nyersen közli: „Örökre elmegyek innen Izraelbe, de előtte bosszút állok a fasisztákon!” Magyar részről a neheztelés abból fakadt, hogy 1920 után szinte mindegyik zsidó család román iskolába íratta a gyerekeit. Ezt a többiek távolodási szándéknak tekintették. Ám jóval kevésbé ítélték el azon magyar családokat, akik fiaikat-lányaikat 1959-ben az iskola ötödik osztályától ugyancsak román tagozatba íratták. A végletesen megromlott román–magyar viszony persze érzékelhető a kiskamaszok között is. 1958–59-ben a Vasút és a Blaha utcai kölykök időnként összecsaptak, elcsattant néhány pofon. Akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy a magyarok és a magyar–zsidó gyerekek egy táborban „harcoltak” román társaik ellen (bár a zsidó fiúk egymással is összekocódtak, a vallástalan Pali nevű például a pajeszos-kipás Baburival, lerántotta a kipáját is). Végül előbbi siheder egy életre megjegyezte: „…sem a zsidó szokásokat, sem az évezredes érzékenységet nem tanácsos megsérteni.” (A történtek után Baburi ortodox, parókás mamája haragosan kifakadt: „A tűz égesse meg azt, aki ilyet tesz!”)
Borsi-Kálmán Béla kötetének lábjegyzetei is figyelemre méltók. Többek közt a szerző egyik közlése, miszerint a címadó „Aha-élmény” 1968-tól fogva segíti hozzá újdonsült pesti barátai származásának fölismeréséhez, holott esetenként ők maguk sincsenek vele tisztában. Egyetemi csoporttársa, Hont Iván sem, noha nagymamáját, Görög Ilona színésznőt egyik versében Radnóti Miklós is megörökítette. Otthonukban ugyanis állandó fokhagymaillat terjengett, éppúgy, mint az akkor 90 év körüli Friedmann nagymama szinérváraljai nagypolgári lakásában. Erről Schiffer András ügyvéd-politikus is megemlékezik Tisztában kell lennem azzal, honnan jöttem című, a Neokohn portálnak adott tavalyi interjújában.
A könyvben röviden említett, Szinérváraljáról elszármazott zsidók életútja sem mindennapos. Steinbergerék szőke, kék szemű Jóska fia nemzetközi hírű ökológusprofesszor a tel-avivi Bar Ilan egyetemen. Otthon még a szerzővel együtt fociztak; a foltokból összevarrt bőrt egy kiszáradt patakmederben rugdosták. Az Izsák Majsi nevűt a románok magyar iskolaigazgatói állásából „soviniszta-nacionalista tendenciák” ürügyén elcsapták, erre beállt péknek. Kálmánék kenyérgondjain azzal segített, hogy a családot két-három naponta egy tarka veknivel lepte meg. Késő este egyik lányával küldte át, hogy le ne bukjon. A zsidó találékonyságra jellemző: a kivándorlók kevéske aranyukat-ezüstjüket beolvasztva exportra szánt bikák tökébe varrták. A hajón Izraelbe szállított, az egyezményes billoggal megjelölt vágómarhákat beavatottak válogatták ki. Az egyik ügyesen focizó pajeszos Neumann gyerek New Yorkban lett bankár. A labdát a poros Neumann udvari grundon kergető csapatok magyarokból, elmagyarosodott svábokból, zsidókból és románokból tevődtek össze (előjeleként a bőrszínt nem ismerő sportnak a magyargyűlölő román diktatúrában is). A másik Neumann, Öcsi távozása után az izraeli válogatottban is játszott. Negyven évvel később a szerző cimborája, Izsák Ervin a kivándorlást elősegítő bukaresti Jewish Agencyt vezette. Az Auschwitzet túlélt Nagy-Talavera Miklós jeles történész San Franciscóban. A Vasgárdáról meg a magyar és a román fasizmusról szóló munkái alapműveknek számítanak. A szinérváraljai vasútállomás mellett lakó Judovicsék kisebb fia hányatott életét tábornoki rangban, Jeruzsálem rendőrfőnökeként fejezte be.
Borsi-Kálmán Béla könyvében hangsúlyosan jelen van az imádott futball is. Édesapja jeles focista volt, 1943-ban Erdély katonaválogatottjába is bekerült, végül az Újpestbe az a Balogh II. Sándor hívta, aki a magyar nemzeti tizenegynek a Puskás-korszakot megelőző csapatkapitánya volt. Ennek is van szinérváraljai vonatkozása: Rosenberg Ernő úriszabó, egyben szűr- és gubacsapó. Jómódra vergődve futballmecénás (is) volt; a csapatot mindenüvé elkísérte. A kövérkés, mulatozó Ernő bácsi inkább hasonlított magyar dzsentrire, mint zsidó iparosra, küllemében és életvitelében egyaránt.
A kötetet „mininovellákként” színesítő bekezdések és lábjegyzetek teszik valóban olvasmányossá, mi több, ismeretterjesztővé. Ehhez hozzájárul az akadémiai doktor szerző íráskészsége, páratlan élményanyaga és kacskaringós pályafutása. Göcsörtös fába vágta a fejszéjét, mert főfoglalkozású múltkutatóként egyszerre szégyellt és erősen vitatott históriát kellett földolgoznia. Jóllehet 1948–1960 között élete legfogékonyabb tizenkét évét a szinérváraljai zsidó negyedben, pár lépéssel odébb görögkeleti románok, tősgyökeres magyar kálvinisták – maga is az –, elmagyarosodott sváb, cipszer, örmény, lengyel, horvát és cseh katolikusok közt élte. Ilyen volt a Kárpát-medence, majd az elszakított területek népessége s többé-kevésbé ma is az. A szerzőre európai csavargásai során különböző nyelveken olykor rá is kérdeztek: nem vagy te zsidó? Merthogy az illetők Közép- és Kelet-Európából kivándoroltak voltak, más szóval „érintettek”. Tán megérezték, hogy ez az idegen valamit róluk is tudhat.
Borsi-Kálmán Béla Sárospatakon, később a pesti bölcsészkaron jött rá, miért keresik az ő vidékies társaságát „úrilányok és úrifiúk”, nála jóval magabiztosabbak és oldottabbak. Egyrészt azért, mert náluk sokkal jobban ismerte a kisebbségi lét nyomorúságát, másrészt mert az egyetemisták közt akkoriban kezdett az említett helyzet tudatosulni. Ez is a félmúlt tanulsága, egyben magyarságtudatunk fontos adaléka. Az Aha-élmény másik erőssége Filep Tamás Gusztáv érzékeny, hozzáértő szerkesztése és Pásztor Gyöngyi tervezőgrafikus dokumentatív, múltidéző könyvborítója.
Borítókép: Borsi-Kálmán Béla (Forrás: Wikipédia)
