Melyik a legszebb magyar szó?

A diaszpórában élő magyarság megerősítésére kulturális programokkal érkeznek Rómába érdemes magyar művészek. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia külföldi lelkipásztori szolgálata az Ars Sacra Alapítvánnyal együttműködésben idén Simon András grafikusművészt látta vendégül a Szent István-zarándokházban.

– Miért érezte fontosnak, hogy találkozzon a római magyar közösség tagjaival?
– Elsősorban talán azért, mert a hit hallásból ered. Magam is nagyon sokat épültem már nagyszerű keresztény emberek tanúságtételét hallgatva. Hatvannégy éves koromra annyi mindent átéltem már Istent kereső és Istenre rátaláló hívő emberként, hogy arra gondoltam, szívesen megosztom a tapasztalataimat a Rómában élő magyar testvérekkel.

– Önt az egyvonalas stílusú grafikáiról ismeri a közönség, de több kötete is megjelent.
– Igen, valóban megjelent hét kisebb kötetem, amelyekbe azokat a letisztult gondolataimat írtam le, amelyeket az egyvonalas grafikáimmal nem tudtam kifejezni. Az Életed üzenet és a Szív tudása című könyveimben azokat a rövid, versszerű gondolataimat adom közre, amelyeket a grafikák ihlettek. A grafikáim és a leírt szövegekbe kristályosodott gondolataim is Istenre hangolt csendben születtek. Ezért nem büszke, hanem nagyon hálás vagyok, mert semmim sincs, amit ne föntről kaptam volna.

– Mit hozott magával Rómába? Hogyan zajlott a találkozó?
– Mindenekelőtt szeretném kifejezni hálás köszönetemet a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia külföldi lelkipásztori szolgálatának és az Ars Sacra keresztény művészeti fesztivál alapítójának, Dragonits Mártának, hogy meghívtak erre a megtisztelő szolgálatra. A kint élő katolikus magyaroknak van egy rendszeres havi találkozójuk. Az én tanúságtételem erre a havi találkozóra esett. Tizen­nyolc grafikát választottam ki a munkáim közül, és a hozzájuk írt gondolataim felolvasása után egy-egy odaillő Biblia-idézetet is ismertettem, majd pedig szabadon beszéltem azokról a gondolataimról, személyes tapasztalataimról, amelyeket a grafikák ihletése alatt fontosnak tartottam. A legfontosabb üzenetként azt szerettem volna átadni, hogy az Isten nem a hagyománytisztelő kereszténységünk része, aki jelenléti ívet vezet a vasárnapi misehallgatókról, hanem annál sokkal több. Élő szeretet, aki minden percben szeretne kapcsolatban lenni velünk, aki arra vágyik, hogy a saját gazdagságával, harmóniájával és teremtő kreativitásával töltse be a hétköznapjainkat és az ünnepeinket. Szeretné, ha megszólítanánk, és nemcsak kérnénk tőle, de hálát is adnánk mindazért a jóért, amit kapunk. A hála, a köszönet kifejezésének fontossága volt a központi támája az előadásomnak, hiszen az egész est címe is erről beszélt: Köszönet az életért! Elmondtam a hallgatóságnak, hogy számomra legszebb magyar szó a „köszönöm”.

– A hálaadás és a köszönet kifejezésének fontosságán kívül mire szerette volna felhívni a hallgatóság figyelmét?
– A bocsánatkérés és a megbocsátás megkerülhetetlen gyakorlatára. Ennek a két erénynek a gyakorlása nélkül a kereszténységünk elhiteltelenedik. Aki nem tud bocsánatot kérni és megbocsátani, abban megakad az Isten szeretetének áradása. Horgonyhoz kötött hajó marad a forgalmas tengeren. Nem fogad és nem továbbít isteni üzeneteket, magában ragad. Az erről szóló grafikához a következő szöveget olvastam fel: „Aki bocsánatot kér, abban új élet sarjad. Aki megbocsát, az új életre szül. A megbocsátás a viszonzást nem váró, (ön)gyógyító szeretet magasiskolája, a lelki méregtelenítés legbiztosabb útja. Nehezen járható keskeny ösvény a boldogság felé.” Az előadás végén hárman is jelezték, hogy ez a rész érintette meg őket leginkább. A megbocsátással, illetve a bocsánatkéréssel kapcsolatban elmondtam egy talán megmosolyogtató esetemet. Húszéves koromban együtt jártam egy kedves lánnyal, de két év után mindkettőnk számára kiderült, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Az emlékeim szerint részemről nem volt szép a szakítás. Úgy éreztem, hogy a szavaimmal, az éretlen magatartásommal megbántottam a barátnőmet. Így váltunk el. Ez a rossz érzés hosszú évtizedeket keresztül karcolta a lelkemet, mígnem negyven év múlva kinyomoztam az egykori barátnőm munkahelyi címét, és negyven éve házasságban élő, négygyermekes, hétunokás nagypapaként egy szép levélben őszintén bocsánatot kértem tőle.

– Ez nagyon szépen hangzik. Hogy fogadta a hölgy a bocsánatkérést?
– Nagyon jól. Egy hosszú levélben válaszolt, és megírta, hogy nincs is szükség semmilyen bocsánatkérésre, mert ő nem emlékszik arra, hogy megbántottam volna. Különben is fia­talok, éretlenek és nagyon tapasztalatlanok voltunk. Leírta, hogy ő is hosszú évtizedek óta házas, gyermekei és unokái is vannak. Végül pedig őszinte jókívánsággal zárta a levelét. Számomra ez igazi lelki felszabadulás, nagy ajándék volt.

– Mennyiben segítheti ön szerint a diaszpórában élő magyarokat az anyaország érdemes művészeivel való közvetlen kapcsolat?
– Pontosan olyan mértékben, amilyen befogadó szívvel vágyakoznak hallani az anyaországi művészek üzenetét. Ennek a dolognak van egy társadalmi, mondhatnám nemzetpolitikai, egy kulturális és egy lelki része. A nemzetpolitikai tartalmat az adja, hogy a magyar katolikus egyház vezetői a katolikus család tagjai­ként tartják számon a külföldön élő magyar katolikusokat. Ebből erőt meríthetnek: „Nem hagytak minket magunkra, összetartozunk.” A kulturális tartalmat az adja, hogy a meghívott művészek a szakrális kultúra legnemesebb gyöngyszemeit tárják a közönség elé. Ha valaki olyan életszakaszban van, hogy nem vágyik többre, mint építő kultúrára, akkor ő is gazdagodhat. A külföldi előadások lelki tartalma valójában attól függ, hogy a felkért művész hol tart a saját istenkapcsolatában. Ha a szavaiból, a művészetéből árad a szeretet, akkor a hallgatóságát az ő személyiségén keresztül megérintheti az élő Isten. De nekünk, a kiküldött művészeknek alázattal le kell mondanunk arról, hogy megtudjuk, kihez és hogyan szólt az Isten a hallgatóság körében.

– A világjárvány alatti időszakban mindenki megtapasztalhatta az elszigeteltség élményét, ami sokak számára egyben a magánnyal való szembenézést is jelentette. Az Éltető magány című kötetben lélekemelő szavakkal ír a magány értékéről.
– Talán egyszerű emberként csak azt tanácsolhatom, hogy aki magányosnak érzi magát, és sem kedve, sem ereje nincs kitörni ebből a fogva tartó burokból, az élje békességgel a napjait, és találjon apró örömöket a mindennapjaiban. Annak viszont, aki szenved a magánytól, azt javaslom, hogy kezdjen el a körülötte élő emberek boldogságáért imádkozni. Köszönjön mosolyogva a szomszédaira, kezdjen el érdeklődni az elhagyott vagy elfelejtett barátok, családtagok iránt! Vegye fel a telefont, írjon levelet! Ha semmi mást nem ad magából, mint őszintén érdeklődő szeretetet, akkor társakra fog lelni a többi magányos ember között, mert az őszinte érdeklődés olyan „szeretetcsali”, aminek nem lehet ellenállni. Ennek az az üzenete, hogy mégis csak fontos vagyok valakinek. Minderről a Szeretetközelben című könyvem mottója jut eszembe: „Ne tartsd fontosnak, hogy fontosnak tartsanak, egyszerűen csak szeress, és fontos leszel.”
– Írásaiban visszaemlékezik arra a mélyen átélt imára, amikor tehetséget kért az Úrtól. Olyan tehetséget, amely képessé teszi arra, hogy megtalálva egyéni és másokkal össze nem téveszthető stílusát, ki tudja fejezni lelkében hordozott kincseit. Élettapasztalata alapján mit tanácsol a fiataloknak?
– Szívből kívánom, hogy minden fiatal megtalálja a hivatását és a boldogságát. A sorrend nem mindegy, mert az életnek célt és értelmet adó hivatás (lelki elkötelezettség) nélkül az egész életünket a foglalkozásunk mókuskerekében tölthetjük. Hivatásunk, hivatástudatunk akkor van, ha tudjuk, hogy honnan jöttünk, hogy miért vagyunk itt és hogy merre tartunk. Enélkül a belső bizonyosság nélkül szerintem nem lehet boldognak lenni. Ha tehetném, elmondanám még a fiataloknak, hogy legyenek tudatában: csodálatosak, tehetségesek és értékesek! Rajtuk a világ szeme, alkossanak, építsenek, gyarapítsanak, és ne akarjanak mindenáron boldogok lenni. A boldogság akarása önzéshez vezet és a romlásba taszít. Inkább tanuljanak meg szeretni, szeretetet adni és elfogadni, és akkor senki és semmi sem akadályozhatja meg őket abban, hogy valóban boldogok legyenek. Ezt tapasztalatból mondom.

– Napjaink összetett világában a szomszédban zajló háború és a bizonytalanságok szorongásokkal töltik el az embereket. Hogyan segíthet ön szerint a művészet és az istenhit a félelmek feloldásában?
– Mindenhonnan ömlenek ránk a rossz hírek. Az ihletett és áldott művészetnek gyógyító ereje van, mert az értelmező agy bonyolult gondolkodási rendszerét kikerülve azonnal katarzist okoz az emberi lélekben. Ha én elkezdem hallgatni Orff Carmina Buranáját, rögtön olyan öröm és energia szabadul fel bennem, hogy minden bajomról elfeledkezem. Zenei istenélmény és isteni zeneélmény egyszerre. Az aggodalmunkkal sajnos úgysem tudunk változtatni a világ negatív eseményein. Imádkozzunk a szenvedőkért, a háború áldozataiért, a békéért, de ne engedjük, hogy közben a saját lelki békénk elillanjon!

Borítókép: A hála erejébe vetett hitről beszél a grafikusművész (Fotó: Simon András archívumából)