Van esély az újrakezdésre

Egyre sikeresebb a Nemzeti Filmintézet Inkubátor programja, mert Baranyi Benő Zanox – Kockázatok és mellékhatások című filmje egyrészt úgy gondolatébresztő, hogy közben remekül szórakozik az ember, másrészt a szereplők természetes játéka egészen üdí­tően hat, hiteles a korrajz is, jól válogatták össze a film zenéjét; bár a történet ismert, de a jó forgatókönyv mégis képes eredeti műalkotássá varázsolni a filmet.

Temérdek alkalommal érzi úgy az ember, hogy kijavítaná élete ügyetlenkedéseit, hibáit, tévedéseit, milyen jó is lenne, ha újra lehetne kezdeni a napot, persze úgy, hogy legyen minden ugyanaz, csak nekünk legyen több tudásunk a dolgokról, ami kétségtelenül sokkal nagyobb önbizalmat ad az élethez. Baranyi Benő legújabb filmjében, amelynek címe Zanox – Kockázatok és mellékhatások, egy ilyen szituá­ciót hoz létre. Újra és újra vissza lehet menni a múlt egy adott pontjára, a Zanox nevezetű kísérleti gyógyszer legutolsó bevételének időpontjához, ha egy bizonyos házi pálinkából iszik az ember. Egy varázsitalból.

Mivel vígjátékról van szó, nem meglepő, hogy az alkotók nem kevés humoros szituációt hoznak ki az alaphelyzetből. Kifejezetten kedves ötlet, ahogy a fiú újra és újra megéli az első randevúját az időhurok miatt, de nem akárhogyan, mert egyre ügyesebb, bátrabb, magabiztosabb és kedvesebb lesz. Nem ez az első ilyen jellegű film, gondoljunk csak az 1993-as Idétlen időkig című Harold Ramis-alkotásra, amely ma már kultuszfilmmé vált. Aki látta, soha nem felejti Bill Murray elkeseredett tekintetét. Vagy gondoljunk csak a 2016-os esztendő egyik legjobb magyar filmjére, Madarász Isti Hurok című alkotására, amelyben Száraz Dénes és Martinovics Dorina kettőse kellemes meglepetéssel szolgált azoknak, akik nem szeretik a modoros színészi alakításokat.

Baranyi Benő egészen jó forgatókönyvet írt. A cselekményvezetés éppen megfelelő gyorsasággal építkezik. Nem olyan gyors, mint a mai hollywoodi őrülten rohangáló filmek ritmusa, de nem is lassú annyira, hogy a fiatalabb, művészfilmekhez kevésbé szokott generáció ne tudná élvezni. Hitelesek a párbeszédek, és egy olyan retróvilágot sikerült teremteni, amelyben nem érezzük azt, hogy bármilyen régi tárgy csak díszlet lenne. Vagyis a film nem esett Szentgyörgyi Bálint A besúgó című minisorozatának hibájába, ahol nemcsak hiteltelen és gyermeteg a történet, de a korszak megidézése is olyan szinten van, ami még egy ama­tőrfilm-fesztiválon is kellemetlen lenne. Ebben a filmben azonban jól megvannak egymás mellett a régebbi és a mai zenei slágerek, senki nem érzi azt, hogy a jelmeztervező a forgatás előtt egy bevásárlóközpont népszerű áruházából öltöztette fel a színészeket, mint például A besúgó esetében.

Úgy látszik, az új filmes generáció már sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a természetes színészi játékra. Jól sikerült a szereplőválogatás, és kifejezetten jól játszanak a színészek azokban a jelenetekben, amelyekben együtt kell működniük egymással, ami egyértel­műen Baranyi Benő rendezői képességét dicséri. Ha pedig azt vesszük, mennyiben hozott létre eredeti művet a csapat, akkor még véletlenül sem szabad abba a hibába esni, hogy azt mondjuk, az időhurok, az újra és újra ugyanarra a napra ébredés már többtucatnyi feldolgozást megélt, még Donald kacsa egyik karácsonyi meséje is erről szól. Mert nem az a lényeg, hogy mit mesélünk, ha az irodalom vagy a film történetét vesszük, akkor láthatjuk, hogy mennyiszer ismétlődnek ugyanazok a sztorik háborúkról és szerelemről, hűségről és csalfaságról, életről és halálról. A lényeg ugyanis az, hogyan meséljük el azokat a történeteket újra és újra, amelyek közel állnak a szívünkhöz. Baranyi Benőnek sikerült eredeti hangulatot teremtenie krimielemekkel átszőtt romantikus vígjátékában. A nézők megélhették azt a vágyukat, hogy az életet jobbá lehet tenni, hogy a hibáin­kat ki lehet javítani. Ráadásul a film megnézése után a néző arra is rájöhet, hogyha tisztességes szándékok vezérlik az embert, akkor mindig van esély az újrakezdésre, kultúrkörünk lényege, a megbocsátás ugyanis éppen erről szól.

Borítókép: Jelenet a filmből (Forrás: Mozinet)