Az Osztódó Madonna a terem közepén nem a megszokott énábrázolás Verebics Ágnestől: homályos vonalak, alig felismerhető arcvonások, láthatatlan tekintet. Olyan, mint egy gömbtükörben megsokszorozódó önportré. Lehet a tudat szétesésének, önmaga kiismerhetetlenségének ábrázolása, de a sokfelé osztódás kényszerének művészi megjelenítése is. Megtört önkép, de egyben általános válság: zavar és fásultság.
Valami megszakadt, többé nem fejlődött, és jött a lidércnyomás… Ami lesújtó és felszabadító volt egyszerre
– ezt már a művész mondja az Osztódás – Division című legújabb válogatásának ihlető élményéről.
Ahogy tőle megszokhattuk, saját testét mint médiumot használja, de a megjelenő alakok egy része inkább a lét és a nemlét határmezsgyéjén van valahol, messze attól, hogy határozott kérdéseket vagy válaszokat közvetítsenek.
Koncepciózusan végigjárja az alkotó az osztódás ismeretlen útját, a megtört Madonnától a kádban megélt lidércnyomáson keresztül az ufószerűen torz énképekig, a teljes elveszettségig. Döntsük el, hogy melyik a mélypont!
Mindenesetre a Lidércnyomás a kádban című munka nyomasztó alakjai már emberi formájukat is elvesztik, és a tárgyi környezetbe olvadva szakadoznak felismerhetetlenné.
Úgy tűnik, Verebics olyan állapotból fest, amiben a tudatalatti furcsa képzetei erősödnek fel. Ahogy Széplaky Gerda művészettörténész fogalmaz: „egy Énként immár nem is megnevezhető entitás, egy furcsa, heteronóm, szétfolyó állapot, mely szüntelenül osztódásra törekszik, mely azonban önmaga megsokszorozását képtelen végrehajtani. Ez a feszültség a megkínzottság még erőteljesebb képeit eredményezi, széthasadt, lidérces, önmaga kívüliségét felmutató képeket.”
A haj visszatérő elem, a női erő kifejezése, amit a Szőrös nők című, korábbi tárlatán ábrázolt részletesen, de a hajkorona több változatban előkerül műveiben, főként a teljes vagy a fél arcot takaró maszkként, sok-sok változatban. Legújabb képén a fiatalság szimbólumaként ábrázolja: A fiatalság elvesztése című munkája a levágott copfban ölt testet, amely ismét egyértelműen osztódás-, szakadásmetafora.
A galéria egyik falán, az egységes méretű portrésorozatban térnek vissza a jellemzőbb Verebics Ágnes-önportrék: a határozott festőiséggel ábrázolt, melankolikus dominák: olvadó arccal, hajba harapva vagy arccal asztalra borulva. A képsorozattal a kifordult, amorf állapotokból visszatér önmagához, kertelés nélkül vállalja személyes elveszettségét. A különböző kellékekkel, mint bőrruhával, karmokkal, szegecsekkel, sőt akár fegyverrel felszerelt uralkodónő-ábrázolás itt sem marad el: a Revolver című képe a combfixbe helyezett stukkerrel jelzi a női hatalmat. Az erőfelmutatás egyértelműen protestelem: „a patriarchális kultúra fegyelmezési gyakorlataival szembeni lázadás” – ahogyan Széplaky Gerda elemezte. De Verebics Ágnes hadat üzen a szépségkultusznak is, az Önképzavar című képén a mérőszalagot magán erővel összehúzó nő a ránk erőltetett szépségeszményről, a megfelelési kényszerről szól.
Vélhetően személyes próbatétel, fordulópont ihlette a tudatalattiból merített képeket, de mint a világ mozgására nagyon érzékeny és reflektív művész munkáiban, az általános világválság is tükröződik ezekben a torz alakokban.
A „minden egész eltörött élménye” a belső kínnal keveredve furcsa identitásvesztés-élményt, a darabjaira hullott ember kívülállóságának látomását szülte. Néhány évvel ezelőtt érzékletesen festette meg a mai ember egyik tragédiáját: a töredezett, szertehullott figyelem jelenségét. Az akkori koncepció folytatásaként is felfogható a szakadozó test és tudat most kiállításra vitt hátborzongató víziója.
Borítókép: Részlet a kiállításból (Fotó: Godot Galéria)
