Mátyásnak azonban nem volt birtokában a klenódium, azt csak meglehetősen hosszú idő után, öt év elteltével sikerült visszaszereznie – olvashatjuk a Magyarságkutató Intézet oldalán megjelent történelmi visszatekintésben.
A Szent Korona akkor már több mint 17 éve külföldön volt. Habsburg Albert magyar király (1437–1439) váratlan halála után az ország főpapjai, bárói és nemesei úgy határoztak, hogy miután „e királyság, amelyet igen sok vetélytárs és különösen a pogányok beütései támadnak, nem nélkülözheti az alkalmas és ügyes irányítót”, I. Lajos magyar király (1342–1382) unokáját, a lengyel király fiát, Ulászlót hívják a magyar trónra. Albert özvegye, Erzsébet királyné azonban férje halála után fiút szült, akit néhány hónaposan, 1440 májusában a Visegrádról titokban elvitt Szent Koronával Székesfehérváron megkoronáztatott, majd fiát és az ékszert III. Frigyes német királyra (1440–1493) bízta, akinek aztán fél évvel később, 1441-ben el is zálogosította a magyar koronázási jelvényt.
A magyar rendek időközben tekintettel arra, hogy az oszmán fenyegetettség árnyékában erőskezű vezetőre van szüksége az országnak, és „a királyok koronázása mindig az országlakosok akaratától függ, és a korona hatékonysága és virtusa azok jóváhagyásában áll,” s „mivel az érintett korona […] olyan könnyen, mint szükséges lett volna, nem volt megszerezhető,” Ulászlót 1440. július 17-én a Szent István király fejereklyetartójáról levett koronával avatták fel.
A rendek akkor azt is írásba foglalták, hogy ha az eredeti korona „nem lesz visszaszerezhető, minden hatékonyságát elveszíti és bármiféle jelképértéke, misztériuma és ereje ezen koronához számíttassék.”
A korona jelképértéke, misztériuma és ereje azonban nem volt ilyen könnyen átruházható egy másik ékszerre, még akkor sem, ha az a magyarok apostolának és védelmezőjének tekintett Szent István fejereklyetartójáról való volt. Mátyásnak, aki budai trónra ültetése után rövidesen Székesfehérvárra látogatott, többen azt javasolták, hogy koronáztassa meg magát ő is a fejereklyetartóval levett koronával, de ő erre nem volt hajlandó.
Már 1458 februárjában kísérletet tett a korona tárgyalásos úton történő visszaszerzésére, ami rövid ideig úgy tűnt, hogy sikeres is lesz. Az időközben a német-római császári címet is megszerző III. Frigyes azonban hamarosan rájött, hogy a gyámsága alá került V. László halálával nemcsak az őt megillető osztrák tartományokra, hanem a Magyar Királyságra is kiterjesztheti a Habsburg-család Lipót-ágának örökösödési igényeit. A Mátyással szemben álló főurakban támogatókra is talált, akik 1459 februárjában Újlaki Miklós németújvári várában magyar királlyá választották Frigyest.
A rövid időre megtorpanó tárgyalások hamarosan újraindultak. A császár ellenállásában az áttörést Vitéz János 1462. évi grazi követjárása hozta meg.
Az egyezkedések azonban tovább folytak, Frigyes egyre magasabbra emelte a koronáért fizetendő váltságdíjat, és egyre szigorúbb feltételeket fogalmazott meg, amelyekkel elsősorban a saját maga és leszármazottai örökösödését kívánta biztosítani. A koronáért fizetendő 80 ezer aranyforinthoz szükséges összeget az ország lakossága rendkívüli adóként szolgáltatta be.
A megállapodás végül 1463. július 19-én köttetett meg az úgynevezett bécsújhelyi, avagy bécsújhely–soproni békében.
Az osztrák részről Bécsújhelyen, magyar részről Sopronban aláírt szerződést követően a korona július 24-én visszakerült Sopronba, ahol Bonfini leírása szerint Pálóci László országbíró azonosította és három napig közszemlére is bocsátották. „A koronát, amely 24 éven át a császár hatalmában volt, felszalagozva, páratlan pompával és ünnepélyességgel Sopronba viszik, mintha az égből szállt volna alá. Itt a megbízottak felhatalmazása alapján felhívást tesznek közzé és messze tájon kihirdetik, hogy akiket a visszanyert Szent Korona szeretete és tisztelete felindít, Sopronban három napon át mindenkinek módja nyílik megszemlélésére és megvizsgálására. A szomszédos városkákból és falvakból az áhítatos szeretet számlálhatatlan sokaságot vonzott oda, felismerték, és felismervén mély alázattal imádták; aztán Budára vitték, és elhelyezték a várban.”
