Éppen csak egy éve mutatta be találmányát, a dagerrotípiás eszközt a világnak Louis Daguerre, miután 1840. augusztus 29-én megérkezett hazánkba is a fényképezés történetének első képrögzítési eljárása, ugyanis ekkor ismertette a dagerrotípia készítésének módját Vállas Antal mérnök, matematikus, egyetemi tanár. Ezt a dátumot később a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége kinevezte a magyar fotográfia napjának.
Az XIX–XX. század találkozásánál viharos sebességgel terjedt a fotográfia, gombamód szaporodtak a fővárosban a fotós műtermek. − Gyakran használom azt a fordulatot, hogy mi fotósnemzet vagyunk, ugyanis volt egy olyan időszak a XX. század elején-közepén, amikor valóban a magyar fényképészek szabták a fotográfia irányvonalát. Olyan típusú formanyelvújítók voltak, amilyenek még nem születtek korábban. Ilyen volt például Robert Capa, André Kertész, Moholy-Nagy László és Halász Gyula, alias Brassaï − meséli Kőrösi Orsolya, a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ ügyvezető igazgatója, miközben az intézmény új, állandó kiállítását járjuk be, amely a világhírű Robert Capa hagyatékából állt össze. A magyar állam 2008-ban vásárolta meg a tárlat alapjául szolgáló Master’s Set III (Mestergyűjtemény) sorozatot, amely 937 darab, a kilencvenes években készült nagyítást tartalmaz. Ezzel New York és Tokió mellett Budapest vált a Capa-hagyaték legfontosabb őrzőjévé.
Kőrösi Orsolya hozzátette, szereti a magyar tekintet kifejezést is használni. – Hazánk fotográfusainak van egy különleges látásmódja. Egy olyan részvéttel teli, empatikus tekintet ez, amely közel megy a tárgyához, ahogy Robert Capa is tette. Ő a háborút mutatta meg testközelből úgy, ahogy még senki. Ezért volt szenzáció minden, spanyol fronton készített felvétele. Nemcsak magát a harcot, a háborút vette föl közvetlen közelből, hanem például a hátország életét, a szenvedését, és mindezt olyan résztvétellel, amely újszerű volt.
Miközben a megismételhetetlen Capa-képeket csodáljuk, a központ igazgatója hangsúlyozza, hogy André Kertész is újító volt a fotográfiában. – Nagyon közhelyes leszek, de ő egy zseni volt. Munkássága évtizedekig meghatározta a vizuális kultúrát, mélyen humanista és személyes, ugyanakkor az egyetemest is magukban hordozó fényképei mindenkihez szólnak. Fényképezőgépével hét évtizeden át készített vizuális naplót, azt fotografálta, ami érdekelte, ami hatott rá: életét, önmagát, társát, barátait, személyes élettereit, az őt körülvevő világot. Nem véletlen az, hogy számos neves nemzetközi lapban, szakmai folyóiratban őt és Capát is rendszeresen a valaha élt legjobb száz fotográfus közé sorolják – elemzi Kőrösi Orsolya, aki arra is kitér, hogy az intézményben jelenleg is van egy Kertész-kiállítás, amelybe többek között a Szigetbecsének ajándékozott fotói és tárgyai kerültek be. A művész gyermekkorának nyarait ott töltötte, az akkor szerzett élmények nagy hatással voltak rá.
Az állandó Capa-kiállítás kapcsán kiderült, hogy Kőrösi Orsolya a legfontosabb teremnek azt tartja, amely Robert Capa első tizennyolc évét mutatja be. – A külföldi turistáknak még mindig nagy felismerés az, hogy Capa magyar volt. A haditudósító felnőtté válásának időszaka hatalmas kutatómunkát igényelt Csizek Gabriella kurátortól. Ez a tér az, amely valóban hazahozza az Amerikába letelepült fotóst. Kiemelt helye van a tárlatban „a mi Mona Lisánknak”, avagy A milicista halála című képnek. Ez a felvétel komoly érzelmeket tud kiváltani, mivel a halál pillanatát örökítette meg, bár van egy nagyon komoly vita körülötte arról, hogy beállított kép-e. Erre általában azt mondom, hogy az igazán jó fotóriporterek, mint például Robert Capa is, olyan egyetemes művészeti, kulturális tartalmakat hoztak létre, amelyek túlmutatnak ezen a vitán – zárja beszélgetésünket Kőrösi Orsolya.
Borítókép: Pillanatkép a Ropert Capa: a tudósító című tárlatból (Kállai Márton)
