− Az utóbbi időben számos támadás érte a média részéről. Hogyan élte meg mindezt?
− Ha megpróbálnak erkölcsileg alkalmatlannak mutatni, szívük-lelkük rajta. Ha visszatekintek az elmúlt négy évtizedre, nagyon intenzív volt az eddigi zenei pályám. Büszke vagyok arra, hogy az Állami Hangversenyzenekar fiatal koncertmestereként együtt dolgozhattam Ferencsik Jánossal, ott voltam a Budapesti Fesztiválzenekar születésénél, majd nyolc évig a koncertmestere voltam, szólistaként és kamarazenészként bejártam a világot, sokat tettem a magyar kortárs zenéért, alapítottam egy kvartettet, amely világsikereket hozott Magyarországnak, újjáépítettem a második legrégebbi magyar zenekart, amely ma úton van a világhír felé, számtalan nemzetközi díjat nyertem a hazámnak, közben hegedűsök és kamarazenészek nemzedékeit tanítottam világszerte, és jóval túl vagyok a háromezredik koncertemen. Azt gondolom, a szakmai teljesítmény magáért beszél egy művész életében. Nyilván, ha újraélhetném az életem, a jelenlegi tapasztalataimmal szeretnék mindent még jobban csinálni, de kifejezetten büszke vagyok a tanári működésemre, arra, hogy világszerte növendékek százainak adhattam át a magyar zenei tradíciót, és mindenhol szerettek és visszavárnak. Ezeket szem előtt tartva az ember könnyebben lép túl az említett támadásokon. Azt azonban jelentősebb problémának látom, hogy ez az elmúlt időszak iszonyú károkat okozott a magyar zenei életnek, mert politikai irányból közelítettek meg egy olyan kérdést, amelynek semmi köze nincs a politikához. A Zeneakadémia és a magyar zeneoktatás jövője nemzeti ügy, amiről szakmai szempontok alapján kell véleményt formálni. A zenénk az egyik legnagyobb megtartóerőnk, és nem mindegy, hogyan adjuk tovább a következő generációknak. Kodály így fogalmazott: „kultúrát nem lehet örökölni; az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának”.

− Mi a véleménye arról a feltételezésről, amely szerint a Zeneakadémia rektori posztjára szóló pályázati kiírást kifejezetten Önre szabták?
− Elég szomorú lenne a magyar zenei életre nézve, ha én lennék az egyetlen olyan magyar művész, akinek van megfelelő tapasztalata, nemzetközi pályafutása, kapcsolata. Ha nem így van, miért mondják, hogy rám lett írva a pályázat? Ha egy fenntartó – ami jelen esetben egy minisztérium – úgy gondolja, hogy jelentős tapasztalattal bíró személyt szeretne látni egy intézmény élén, jogában áll megválasztani, hogy szakmai szempontokat szem előtt tartva milyen típusú vezetőt szeretne.