− Az utóbbi időben számos támadás érte a média részéről. Hogyan élte meg mindezt?
− Ha megpróbálnak erkölcsileg alkalmatlannak mutatni, szívük-lelkük rajta. Ha visszatekintek az elmúlt négy évtizedre, nagyon intenzív volt az eddigi zenei pályám. Büszke vagyok arra, hogy az Állami Hangversenyzenekar fiatal koncertmestereként együtt dolgozhattam Ferencsik Jánossal, ott voltam a Budapesti Fesztiválzenekar születésénél, majd nyolc évig a koncertmestere voltam, szólistaként és kamarazenészként bejártam a világot, sokat tettem a magyar kortárs zenéért, alapítottam egy kvartettet, amely világsikereket hozott Magyarországnak, újjáépítettem a második legrégebbi magyar zenekart, amely ma úton van a világhír felé, számtalan nemzetközi díjat nyertem a hazámnak, közben hegedűsök és kamarazenészek nemzedékeit tanítottam világszerte, és jóval túl vagyok a háromezredik koncertemen. Azt gondolom, a szakmai teljesítmény magáért beszél egy művész életében. Nyilván, ha újraélhetném az életem, a jelenlegi tapasztalataimmal szeretnék mindent még jobban csinálni, de kifejezetten büszke vagyok a tanári működésemre, arra, hogy világszerte növendékek százainak adhattam át a magyar zenei tradíciót, és mindenhol szerettek és visszavárnak. Ezeket szem előtt tartva az ember könnyebben lép túl az említett támadásokon. Azt azonban jelentősebb problémának látom, hogy ez az elmúlt időszak iszonyú károkat okozott a magyar zenei életnek, mert politikai irányból közelítettek meg egy olyan kérdést, amelynek semmi köze nincs a politikához. A Zeneakadémia és a magyar zeneoktatás jövője nemzeti ügy, amiről szakmai szempontok alapján kell véleményt formálni. A zenénk az egyik legnagyobb megtartóerőnk, és nem mindegy, hogyan adjuk tovább a következő generációknak. Kodály így fogalmazott: „kultúrát nem lehet örökölni; az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának”.
− Mi a véleménye arról a feltételezésről, amely szerint a Zeneakadémia rektori posztjára szóló pályázati kiírást kifejezetten Önre szabták?
− Elég szomorú lenne a magyar zenei életre nézve, ha én lennék az egyetlen olyan magyar művész, akinek van megfelelő tapasztalata, nemzetközi pályafutása, kapcsolata. Ha nem így van, miért mondják, hogy rám lett írva a pályázat? Ha egy fenntartó – ami jelen esetben egy minisztérium – úgy gondolja, hogy jelentős tapasztalattal bíró személyt szeretne látni egy intézmény élén, jogában áll megválasztani, hogy szakmai szempontokat szem előtt tartva milyen típusú vezetőt szeretne.
− A közelmúltban szárnyra kapott híresztelések szerint Ön meglehetősen kellemetlen körülmények között távozott a Zeneakadémiáról. Hogy emlékszik erre vissza?
− 2013-ban a Concerto Budapest zenekar újra állami fenntartásba került, egy kormányhatározat értelmében a Zeneakadémia rezidens zenekara lett. A „rezidens zenekar” Batta András rektor nagy ívű terve volt, hogy a Concerto kiváló művészeinek közreműködésével fejleszthetjük a zenekari oktatást és a növendékek felkészítését a zenekari pályára. Az volt az elképzelés, hogy a Concerto próbafolyamataiba a Zeneakadémia fiataljai is bekapcsolódhatnak, közelről figyeljék a munkát, tanulják a zenekari játék művészetét, és testközelből ismerjék meg a Concertóhoz érkező világsztár szólisták játékát, és a legkiválóbb fiatalok koncertlehetőséghez is jussanak.
A Batta Andrást követő új vezetésnek más elképzelése volt a rezidens programmal kapcsolatban, és a Concertót kizárólag az iskolai vizsgák kísérő zenekarának kívánták használni. A program lényegét jelentő oktatásfejlesztésre nem volt szüksége az új rektornak. Így az eredeti kormányhatározat tartalma nem valósulhatott meg.
Az együttműködési megállapodás szerint a Concerto Budapest a Zeneakadémia rendelkezésére bocsátotta a székházát az akadémiai zenekarok próbáira és karmester óráira, valamint én ott tartottam a kamaracsoportok óráit. Később, annak ellenére, hogy akadémiai professzorok tanítottak a Concerto próbatermében, az én óráimat a tanulmányi osztály vezetője szabálytalannak minősítette, mert nem az általa kijelölt tanteremben tartottam őket. Értelmetlennek láttam a további munkát, távoztam a Zeneakadémiáról, és világ egyik legjobb zenei egyetemének, a londoni Guildhall School of Music and Drama professzora lettem, ahol 2018 -ban az egyetem legmagasabb kitüntetését adományozták a munkámért, amelyet Béla Bartók International Chairnek neveztek el.
A tanításommal kapcsolatban köztudomású, hogy alig tudom abbahagyni az órákat, annyira elmélyedek a darabban, ezt több száz hazai és külföldi növendékem is meg tudja erősíteni. Azért sajnálom a rezidens program ellehetetlenítését, mert ma pont ennek a hiányát lehet érezni a zenekari próbajátékokon, és számos zenekarvezető van, aki fontosnak tartaná a zenekari akadémiák létrehozását.
− Sokan bírálják azt az elvárást, hogy a rektorjelölt aktív előadóművészi tapasztalattal is rendelkezzen. Ön szerint mindez hozzájárul a leendő intézményvezető szakmai kvalitásaihoz?
− Talán előnyt is jelenthet egy előadóművész, aki nap mint nap színpadon van, és élő kapcsolata van a közönséggel, ami hiteles és inspiráló lehet mind a növendékek, mind a „felhasználó” közeg számára is. Az én mesterem Kovács Dénes volt, aki csodálatos művészi atmoszférát teremtett a Zeneakadémián. Ha rektor lennék, az ő munkáját szeretném folytatni.
− Hasonló törekvés olvasható a nemrég nyilvánosságra hozott pályázatának azon részében is, amelyben az önálló, mégis egymással szorosan együttműködő karok létrehozásának tervét fejti ki.
− Komoly autonómiát szeretnék adni az egyes karoknak, amelyek ugyanakkor mégis szorosan együttműködve dolgoznának, hiszen közös felelősség lenne a fiatalok képzése. Számomra irányadó Kodály útmutatása, aki szerint a főtárgynak a zenének kell lennie. A jövő művészeinél egyszerre kell kiművelni a hallást, a szívet, az értelmet, és a kezet. Ehhez a szellemiséghez szeretném közelíteni a gyakorlatot, és ezt várnám el az oktatói közösségtől is.
− Hasonló komplexitásra való törekvés figyelhető meg a különböző kulturális intézményekkel és a művészeti felsőoktatás intézményeivel való együttműködés tervében is.
− Kézenfekvő lenne az együttműködés. Éppúgy, ahogyan a különböző művészek együtt dolgoznak opera-előadásokban, filmekben, nagyobb projektekben. Összekapcsolódhatnának képzések például az alkalmazott zene, a jelmez- és díszlettervezés, a rendezés vagy a néptánc területén, de a Zeneakadémia operavizsgáiba is be lehetne vonni a SZFE rendezés szakos hallgatóit vagy leendő táncosokat a táncművészeti egyetemről. A Zeneakadémia cserébe segíthetne a filmes vagy színházas hallgatóknak zenék megírásával. Kevesen tudják rólam, hogy a képzőművészet a szenvedélyem, de minden érdekel, ami igazi művészet. Ahhoz, hogy zenélni tudjak, folyamatosan „táplálnom” kell magamat más művészetekkel. A zenét és minden művészetet egész életünkön át tanuljuk, és azt is szakadatlanul tanulnunk kell, hogy azt hogyan adhatjuk tovább. Kocsis Zoltán mondta, hogy „a gyakorlás messze több, mint mindennapi tevékenység. A gyakorlás életforma”. Ehhez kellene megteremteni a megfelelő, egymást inspiráló alkotóközeget.
Borítókép: Keller András is beadta pályázatát a Zeneakadémia rektori posztjára (Fotó: Mirkó István)
