– Hogyan változott meg a nemzet fogalma az elmúlt évtizedekben?
– A rendszerváltás évében kezdtem az egyetemet, akkor minden a nemzet újragondolásáról szólt. A szovjet rendszerből kiszabadult országnak újra kellett építeni a múltját. Intenzív és sokszínű évek voltak ezek. Gondoljunk csak bele, hogy a bánhidai Turul-emlékművet Göncz Árpád köztársasági elnök avatta fel. Ma nehezen elképzelhető, hogy egy balliberális politikus ilyen szobrot avasson. Magának a nemzetfogalomnak a megítélése a politikai pártok és a különbözők ideológiák hatására folyamatosan változott.
A nemzet ma az egyik oldal számára szent, a másiknak pedig szinte már szitokszóként jelenik meg.
Sajnos ez a társadalmi kettéosztottság egyre aggasztóbban mélyül, amely azzal a fenyeget, hogy az egymással szembenéző szekértáboroknak már nem lesz közös jövőképe, holott a jövőbe vetett közös bizalom és tenni akarás a nemzet egyik alapja.
– Első lépés az lenne, hogy tisztázni kellene a nemzet fogalmát.
– Igen, de ez nem könnyű feladat, hiszen kevés olyan fogalom van, amelyik ennyire közismert, mégis sokféleképpen értelmezhető. Tudományos nézőpontból még bonyolultabb ennek a kérdéskörnek a megítélése. A magyar nemzet etnológiája című kötetemben arra vállalkoztam, hogy térben és időben bemutassam, hogy mennyire sokféle tartalommal rendelkezett már a nemzet fogalma. Számos megközelítés létezik ma is arról, hogy mi is a nemzet. Az énhozzám legközelebb álló definíció Ernest Renan francia történésztől származik.
Ő 19. század végén úgy fogalmazta meg, hogy a nemzet nem más, mint mindennapos népszavazás arról, hogy együtt szeretnének működni a nemzet többi társával a jövőben is.
Renan nemzetmegközelítésében a lelki tényezők a döntőek, ezt magam is így látom.
– Akkor ön szerint a nemzet egy elképzelt közösség?
– Nem, habár a nemzet tagjai alapvetően nem állnak rokoni kapcsolatban egymással, legtöbb nemzettársunkat nem ismerjük, mégis érzünk velük valamiféle rokonságot, szolidaritást. Tamási Áron ezt úgy fogalmazta meg, hogy azért van az ember a világon, hogy valahol otthon érezze magát. Ez az otthonosságérzet is egyre jobban kiterjedt, de ez is a nemzet alapja. A 19. századtól már nemcsak a szülőház, a szülőfalu, hanem az egész ország került az emberek szívébe. A modern nemzetté válás folyamataként tehát annak tagjai már az egész hazáért éreznek felelősséget. Olyan tájak és emberek iránt is, akiket sohasem ismertek.
A nemzet tehát meglátásom szerint az érzelem, az összetartozás-tudat és az otthonosság érzetének az együttese.
– A nemzet fogalma a 20. században sokat változott. Politikailag kihasználták, mindez mennyire hat a mai nemzetfogalmainkra?
– Ebben Szekfű Gyula álláspontját osztom, aki megírta a Három nemzedék című művét, amelyben kifejtette, hogy a történelem arra figyelmeztet, hogy a forradalmakat diktatúrák követik. A francia forradalom után jött a Jakobinus-diktatúra, Magyarországon pedig az őszirózsás forradalom után a Tanácsköztársaság következett. Szekfű épp a liberalizmusból vezette le a forradalmakat és a diktatúrákat, illetve a totális „izmusokat”, habár ő a liberális – szabadelvű – jelzőt tekintette követendőnek, amely nem szerveződik dogmává. Mert ha megtörténik, akkor történnek a bajok.
– Vannak, akik a a nacionalizmusból vezetik le az egyik totális izmust, a nácizmust…
– Ez tévedés! A nácizmus nem a nemzetből származik, hanem éppen annak nemzetek „felettiségéből”, ami a nemzettel ellentétes.
Azaz amikor ma Nyugat-Európában azért támadják a nemzeti gondolatokat, mert az felidézi a második világháború diktatúráit, azok tévednek.
A nemzethez való kötődés tiszteletben tartja a másik nemzetet és azok tagjait is.
A modern nemzet kialakulása
– Kutatásai során mi tapasztalt, mennyire voltak meg Magyarországon a modern nemzet alapjai?
– A 19. század előtt a modern értelemben vett nemzettudat nem volt jelen hazánkban. Igaz volt egy középkori hungarustudat, amelyet a magyar király minden alattvalója vallott. Jelen volt még a nemesség sajátságos nemzettudata is, és természetesen mellette felsorakozott a közös nyelvhez és kultúrához való kötődés is.
A magyar nemzettudat fejlődésének a legnagyobb előnye az volt, hogy ezeket az előzményeket össze lehetett kapcsolni, így a modern nemzeti identitás alapjává lehetett tenni.
Így a jobbágytól a gyáriparosig mindenki a nemzet részének érezhette magát. Igaz, ehhez kellettek a tömegesen kitalált hagyományok és szokások sora is. A 19. században az a tudományos szándék is megfogalmazódott, amely a nemzeti kultúrát kívánta rekonstruálni a régészettől a nyelvészetig. Nemzeti múzeumok, közgyűjtemények, társaságok jöttek létre. Ugyanakkor idehaza a középkori, a nemzet előzményeihez tartozó identitásokat, kötődéseket a 19. században nem tudta feloldani a modern nemzeti gondolat „francia típusú” változatában.
Ez volt a magyar nemzet Trianonban csúcsosodó, hosszú 19. századának a tragédiája.
– Hogyan látja, mi lehetett a modern nemzet kialakulásának fő mozgatója?
– Erre vonatkozóan számos elképzelés van, amelyek közül csak egy elgondolást emelnék ki: a modern nemzet létrejötte az ipari társadalom következménye, ugyanis a hagyományos feudális társadalmi berendezkedésben – ahol helyi vallási közösségek és földesurak szervezték a társadalmat – nem volt lehetséges az a fejlődés, amit a nagyipari igények megkívántak.
Az ipari forradalommal Európa-szerte másfajta szervezőerőre volt szükség.
Olyan szolidáris fordulat kellett, ahol mindenki osztozhat valamiben: a nemzet eszményében. Vannak kutatók, akik úgy vélik, hogy éppen ezért az elit találta ki a nacionalizmust és a nemzetet, hogy ezáltal tudja működtetni a modern társadalmat.
– A globalizációban ugyancsak a termelékenység ez egyik fő motiváló erő. Ezért kívánják ma világpolgárrá tenni a mai nemzetek tagjait?
– Úgy vélem, hogy a természetes közösségeknek van számbeli határa, a néhány milliótól a néhány száz millióig. A teljes emberiséget egy egységként kezelni elképzelhetetlen. Nem lehet mindenkit egy közös masszává gyúrni. Ebben egyedül a vallás nyújthat segítséget, mivel a hívők minden emberben Isten képmását látják. Ma sokan vannak, akik megkérdőjelezik a nemzet létjogosultságát a posztmodern korban, én azonban úgy hiszem, hogy a nemzetek kora nem járt le.
Tény, hogy a globalizációnak vannak pozitív hatásai, azokat meg kell tartani, de egyértelműen vannak jelentős veszélyek, amelyeket figyelemmel kell kísérni.
– Mire gondol pontosan?
– Arra, hogy a túlzó mértékű globalista struktúrák önmagukban rejtik a legkomolyabb veszélyforrást. Az elmúlt időszakban ez a legjobban az energiaszektorokon érződött meg. Európa államai kiszolgáltatottá váltak. Amikor azonban egy nemzet saját kezébe veszi az életszervezés ágazatait – energia, ipar, élelmiszeripar –, akkor az biztonságot jelent a nemzet minden tagja számára.
A globális hálózatok ezzel ellentétben – mivel gazdasági érdekek mentén szerveződnek – nem a szolidaritásra építenek, ellentétben a nemzettel.
Ma is érdemes az együttműködésre, a lokalitásra építeni. Könnyű belátni, hogy természetellenes, amikor több ezer kilométerekről szállítanak hazánkba olyan termékeket, amelyek itt is beszerezhetők, megtermelhetők. Az élelmiszeriparban ugyancsak egyre sürgetőbb, hogy lerövidüljenek az élelmiszerláncok. Ezzel a társadalmi bizalmat és a biztonságot is meg lehet erősíteni. Ezért úgy látom, hogy a nemzetek jelenthetnek a globalista felfogással szemben egy természetesebb és biztonságosabb alternatívát.
Borítókép: Bali János, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet igazgatója (Fotó: Bach Máté)
