
És a film nagyjából eddig érdekes. Minden, ami ezután következik, jórészt ismerős a korábbi epizódokból. A szereplők pedig olyannyira sematikusak, hogy egy sincs közülük, aki megragadná a néző figyelmét, akiért izgulhatna, akinek szurkolhatna – ráadásul az sem derül ki egyértelműen, melyikükre utal a cím, vagyis ki a hívő közülük.
Ha mindez még nem volna elég: a film nem félelmetes, nem ijesztő, még csak nem is nyomasztó, ami egy horror esetében bizony jókora hiba.
Működőképes történet összerakása, érdekes karakterek megalkotása, a légkör megteremtése helyett David Gordon Green két dologra ügyelt. Arra, hogy összefércelje ezt a filmet az 1973-as klasszikussal, és arra, hogy mennyiségi változtatásokat eszközöljön. Csakhogy a létszám növeléséből – hiszen ezúttal két fiatalból kell kiűzni a gonoszt, és nem egy, de több vallás képviselői is megpróbálkoznak vele – még nem következik, hogy a feszültség hatványozódna, a cselekmény érdekesebbé válna, s lenne tétje az egésznek.
Az pedig gyanítható, hogy Az ördögűző: A hívő nézői közül sokan nincsenek tisztában vele, ki valójában Chris MacNeil (Ellen Burstyn) és Regan MacNeil (Linda Blair), így ők egyszerűen nem értik majd, miért került elő és miért szerepel a filmben ez a két figura. Persze olyanok is lesznek, akik tisztában vannak a válasszal – az 1973-as filmben Linda Blair alakította a megszállt kislányt, Ellen Burstyn pedig az édesanyját –, de még azok is úgy érezhetik, hogy
szerepeltetésük csupán technikai megoldás, nincs dramaturgiai funkciója: összeköttetést teremt a nyitóepizóddal, de a cselekményt már nem mozdítja előre.
Igaz, ebben talán az is benne van, hogy David Gordon Green csak a következő részben szeretné előtérbe helyezni Regant.





















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!