film pápa démon ördögűző sorozat Russell Crowe

Russell Crowe úgy harcol a démon ellen, mintha ő lenne a vatikáni Bond

Russell Crowe legújabb, ördögűzős filmje thriller elemeket is tartalmazó horrorként definiálja magát, ám csupán az alzsánerben kötelezőnek számító elemeket variálja, és még ijesztőnek vagy félelmetesnek sem lehet mondani. De mivel a tempója megfelelő, és nem veszi túlságosan komolyan önmagát, egyszer meg lehet nézni – már csak Russell Crowe vagy Franco Nero miatt is.

2023. 06. 17. 10:00

Életéről, feladatának ellátása során szerzett tapasztalatairól több könyvet írt (melyek közül egy magyarul is megjelent: Egy ördögűző tapasztalatai címmel látott napvilágot az Ecclesia kiadónál). 2017-ben az addigra klasszikussá vált Az ördögűző rendezője, William Friedkin forgatott róla dokumentumfilmet, The Devil and Father Amorth (Az ördög és Amorth atya) címmel.

A The Devil and Father Amorth (Az ördög és Amorth atya) előzetese angol nyelven

Ez az ember jelenik meg a vásznon, Russell Crowe alakításában, egy 1987-ben játszódó történetben. A film elején bekéreti a Vatikán egyik vizsgálóbizottsága, és kérdőre vonja az általa alkalmazott módszerek miatt.

Gabriele hökkenten konstatálja, hogy a testületben jelen lévő, fiatalabb főpapok számára a gonosz csupán egy elvont eszme, míg számára nagyos is valóságos ellenfél.

Kisvártatva viszont hívatja közvetlen elöljárója, a pápa, és testhezálló feladatot ad neki: utazzon Spanyolországba, ahol meglehetősen nyugtalanító események történtek.

Hogy mifélék, azt a néző jól tudja, hisz csaknem teljes egészükben a kamera előtt zajlottak: a Vasquez család tagjai – egy megözvegyült édesanya és két kamasz gyereke, a bakfis Amy és a kiskamasz Henry – azért érkeznek a helyszínre Amerikából, hogy az asszony személyesen felügyelje balesetben elhunyt férje öröksége, a valamikor egyházi tulajdonban lévő Szent Sebestyén-apátság felújítását. Ugyanis ez az épületegyüttes minden, ami a férfi után rájuk maradt. Rendbe kell hát hozatniuk, és eladni, és már utazhatnak is vissza az Egyesült Államokba. Csakhogy a felújítási munkálatok nem haladnak jól...

A pápa még megemlíti Amorthnak, hogy az apátság korábban is komoly fejfájást okozott az egyháznak, legyen nagyon óvatos. Az atya elindul, ám mire megérkezik a Szent Sebestyénhez, Henryt megszállta egy démon, minél előbb meg kell hát kezdenie az exorciót.

A szertartás során csak a helyi egyházmegye egyik papjára – a lelkes, ám ördögűzésben teljességgel járatlan Tomas atyára – számíthat. Egy ponton aztán rádöbben: a démon nem ok nélkül tette, amit tett, nagyratörő terve van, amelynek első eleme, hogy éppen őt, Amorth atyát küldik e feladatra a Vatikánból.

Talán e pár soros tartalomismertetőből is sejthető:

A pápa ördögűzője sorra veszi az exorcista filmek jól ismert, már-már közhelyessé koptatott toposzait, ám semmi újjal nem egészíti ki a listát. És Julius Avery rendezőnek még csak azt sem sikerült elérnie, hogy horrorként meghatározott filmje félelmetes, ijesztő legyen.

Erről például a démoni megszállottság következményeit bemutató jelenetekkel lehetett volna gondoskodni, ám a szóban forgó képsorok olyannyira nyilvánvaló utánérzések, hogy kevés választja el őket attól, hogy a kívánttal ellentétes hatást érjék el.

De nem csak a félelemfaktor alacsony, az ördögűzés „szakmai” részletei is meglehetősen elnagyoltak. A néző csupa olyasmit tud meg, amit itt-ott már láthatott, hallhatott: a démonok valójában bukott angyalok, akik Lucifer lázadása idején vettettek ki a mennyből; szigorú hierarchia uralkodik köztük, és a rangsorban elfoglalt helyük határozza meg, milyen mélyen, milyen erősen képesek megszállni valakit; egy ilyen szellemet csak úgy lehet távozásra bírni, ha az exorcista előzőleg megtudta a nevét. (Ötven év elteltével talán nem számít fordulatgyilkosságnak, ha megemlítjük: az Ördögűző-sorozat fő antagonistája például a Pazuzu nevű óbabiloni démon.)

Így a papok és a démon csatájának tétje sem akkora, mint amekkora lehetne.

A legjobban sikerült exorcista filmek – olykor mintegy mellékesen – rámutatnak, mennyire kiszolgáltatott a gonosznak az emberek világa, milyen ingataggá válhatnak az egyéb körülmények között felmagasztalt ráció alapjai, és milyen súlyos következményekkel járhat a hit megrendülése, vagy a halhatatlan lélek kockára tétele.

A pápa ördögűzőjéből azonban teljességgel hiányzik ez a vonulat, sőt: a történetben rejlő, egyéb drámai elemeket sem sikerült kellőképpen hangsúlyossá tenni. A Vasquez család megmaradt tagjai közötti viszonyrendszer, az anyja ellen forduló kamaszlány dühe, az apja halálától megsebzett Henry átalakulása mind-mind olyan tényezők, melyek árnyaltabb bemutatást, alaposabb kifejtést kívántak volna –, de a família rajza vázlatos marad, ami különösen a női alakok esetében feltűnő: valamennyi bántóan jelentéktelen és egysíkú.

Aki tehát ismeri a szóban forgó alzsáner darabjait, nem sok újdonságot találhat a filmben. Két dolog viszont így is feltűnhet neki.

Az első: a készítők felfogásában Amorth atya rendhagyó papfigura. Robogóval jár, bumfordi humorú favicceket szór, a kalap, amelyet visel, inkább egy bárzenészhez illik, mint egy lelkipásztorhoz, és úgy tűnik, mintha leginkább presszókávét és whiskyt fogyasztana.

Hite ugyanakkor rendíthetetlen, kételkedésnek nyoma sincs a lelkében: a gonosz létezéséről éppen úgy meg van győződve, mint Istenéről. De mivel gyakorlati embernek vallja magát, az sem okoz számára nehézséget, hogy puszta kézzel nyissa fel egy hulla gyomrát.

Ez az alak egy vallásos szuperügynök. Valamilyen oknál fogva Amorthnak hívják, de a jelek szerint nem más, mint aminek egyes nézők az internetes oldalakon titulálják: a démonológiai problémák megoldására szakosodott vatikáni Bond, páter Bond!

És a másik: lehetséges, hogy A pápa ördögűzője igazából nem horrorfilm, hanem horror és vígjátéki elemeket egyaránt tartalmazó, akciódús pap-haverfilm akart lenni?

(A haverfilm – angolul: buddy movie – két, jócskán különböző karakter egymásra gyakorolt hatásáról, együtt átélt – olykor megpróbáltatásszámba menő – kalandjairól és összecsiszolódásáról szól. A típus iskolapéldája a Jack Lemmon és Walter Matthau főszereplésével készült, 1968-as Furcsa pár, de a főszereplők foglalkozásától függően további alcsoportokat is felállíthatunk e kategórián belül. A Halálos fegyver sorozat például zsaru-haverfilm.)

A Gabriele atya és Tomas atya történetét elmesélő A pápa ördögűzőjét ilyen alapon csakugyan lehetne pap-haverfilmként definiálni, de ha már itt tartunk: egy múltba vezető, Indiana Jones-szerű kalandtörténet elemei éppen úgy megtalálhatók benne, mint egy – leginkább Dan Brown Angyalok és démonokjára emlékeztető – összeesküvéses thriller elemei.

Ugyanakkor ezek a szálak nincsenek tisztességesen kidolgozva és végigvezetve a történeten, bizonyos pontokon előbukkannak, majd el is tűnnek. Következetes cselekményvezetésről és hangnemhasználatról tehát nem beszélhetünk.

Vagyis: A pápa ördögűzője kevés újdonságot tartalmazó, kissé túlzsúfolt alkotás, emlékezetes atmoszféra, feszültség és különösebb mélységek nélkül. Tempója ugyanakkor megfelelő, és nem akarja magát túlságosan komolyan venni, tehát aki képes ráhangolódni a fentiekben említett sajátosságokra, még szórakoztatónak is találhatja.

A pápa ördögűzője előzetese (angol nyelven)

Egyszer minden további nélkül meg lehet nézni – már csak Russell Crowe játéka, vagy a pápa szerepét alakító, olasz színészlegenda, Franco Nero miatt is. És persze azért, hogy az ember tisztában legyen a kezdetekkel.

A lezárás ugyanis felveti a folytatás lehetőségét, tehát nincs kizárva, hogy A pápa ördögűzője is franchise-zá alakul, hiszen a pénztáraknál sem teljesített kimondottan rosszul: 18 millió dolláros gyártási költségéhez képest 74 millió dollárt termelt világszerte.

Vagyis: bár az ördögűzős filmek már nem képesek több százmillió dolláros bevételt hozni, több tízmilliósat még igen.

A nézők a jelek szerint szívesen látják a démonokat a vásznon – feltehetőleg sokkal szívesebben, mint az életükben.

(A pápa ördögűzője/The Pope’s Exorcist. Szinkronizált amerikai horror/thriller. Játékidő: 103 perc. Rendezte: Julius Avery, 2023. A budapesti mozik műsorán. Forgalmazza: az Intercom.)