Amikor Az ördögűző 1973-ban a mozikba került, hamar bebizonyosodott, hogy rendezője, William Friedkin nemcsak kasszasikert készített (a 11 millió dollárból forgatott film 441 milliót hozott világszerte), de egy horrorhoz sorolt, új alműfaj, a démoni/ördögi megszállottság elleni harc történetét bemutató filmek prototípusát is megalkotta.

Ebben egy pap csap össze egy embert testébe bújt, túlvilági lénnyel. Az egyház által e célra kifejlesztett rituálét felhasználva igyekszik kiűzni a tisztátalan szellemet, tudván tudva, hogy
a démon komoly fizikai sérüléseket okozhat a megszállt személynek, de megkaparinthatja és tönkrezúzhatja a lelkét is. Ez utóbbi eshetősége az ördögűzést végző személy esetében is fennáll, így a démonnal folytatott tusakodás a pap hitének erejét megmutató próbatétel is.
És hogy eme alapokra hány történetet lehet felépíteni, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy Az ördögűző-sorozat 1990-re trilógiává bővült, és a kétezres évek elején két előzményfilmet is kapott (igaz, az tulajdonképpen ugyanazon film, két különböző változatban).
A két verzió összesen 80 millió dollárból készült, és 78 milliót hozott világszerte, amiből akár arra is lehetne következtetni, hogy a hetvenes években óriási érdeklődést kiváltó téma negyven évvel később már jóval kevesebb nézőt érdekel, csakhogy nem így van: a kétezres évek első felében több horrorfilm készült az exorcizmusról, mint a korábbi évtizedekben bármikor. (Például: Ördögűzés Emily Rose üdvéért; Az utolsó ördögűzés; A rítus; Démoni doboz; Távozz tőlem, Sátán! – és most csak néhány címet említettünk.)
A Russell Crowe főszereplésével forgatott A pápa ördögűzője tehát ezek sorába illeszkedik, a kérdés csak az, hogy milyen helyet foglal el a mezőnyben?
A sátán akkor a legboldogabb, amikor gúnyolódunk rajta, és azt mondogatjuk, hogy nem is létezik.
Eme idézet nyitja a filmet. A sorok Gabriele Amorth atyától származnak, aki valós személy volt: 1986-tól 2016-ban bekövetkezett haláláig ő töltötte be a Vatikán fő ördögűzői posztját.