Az első öt perc igazán ígéretes: a kamasz Jake Foley négy legjobb barátjával – Alexszel, Paullal, Drew-val és Michaellel – pókerezik egy festői tó fölé magasodó sziklafal tetején. Jól megy neki a játék, ám nem sokáig örülhet: saját társasága élén rájuk tör Paul erőszakos bátyja, Victor, és a nyerteshez jutott téteket követeli. Jake azonban ahelyett, hogy átadná neki a pénzt, kihívja egy partira, le is győzi, majd – barátaival együtt – a vízbe veti magát, a fal tetején hagyva a felbőszült bandavezért.
Egy szokatlan szabály: őszinteség
A nyilvánvaló párhuzamok miatt e ponton több nézőnek Stephen King juthat eszébe, hiszen a gyerekkorban kialakult kötelékek fontossága, a kamaszkorból a felnőttkorba való átmenettel járó, elkerülhetetlen veszteségek az ő kedvelt témái, melyek több írásában – valamint a belőlük készült filmekben – is felbukkannak. Ám aki ezek után arra számít, hogy az Állj mellém! hatás továbbra is érvényesül, hamarosan rájön, hogy tévedett.
A következő jelenetben már a mában vagyunk – tehát amit addig láttunk, flashback volt. És nem az egyetlen: az immár az ötvenes éveinek vége felé járó Jake (Russell Crowe) előtt fel-felrémlenek az első felesége halálával kapcsolatos emlékei.
Bár első körben a póker bűvöletében élő szerencsejátékosnak vallja magát, mellékesen azt is megtudjuk róla, hogy szoftverfejlesztésből meggazdagodott techmilliárdosként éli az életét, olyan – méregdrága – szenvedélyeknek hódolva, mint a műgyűjtés. Néhány képsor arra utal, hogy spirituális válaszok után kutat. Aztán meghívja magához a nyitójelenetben megismert barátait, valamint zavarbaejtően szolgálatkész ügyvédjét, Samet, hogy pókerezzenek egyet.
A nyeremény mesébe illő, ám a házigazda szokatlan feltételt szab a vendégeinek: teljesen őszintének kell lenniük hozzá és a jelenlévőkhöz, vagyis meg kell osztaniuk egymással a motivációikat és a legbelsőbb titkaikat. Így kisvártatva kiderül: a barátság felszíne alatt gyengeségek, bűnök és árulások lapulnak.
Csakhogy a társaságnak nem sok ideje marad, hogy tisztázza a dolgokat: felfegyverkezett tolvajok hatolnak be a házba. A Jake rezidenciáján lévő műalkotásokra pályáznak, és vezetőjük nem más, mint a nyitójelenetben megszégyenült, ám időközben nehézsúlyú bűnözővé vált Victor.
A Pókerarc tehát egy pszichológiai dráma és egy betörés történetét elmesélő thriller keveréke.
De más is lehetett volna belőle, hiszen a felsorolt alapelemekből több – más-más típusba tartozó – történetet is össze lehetett volna rakni.
A szerelmesekre csalódás vár
Például egy megrázó – a gyerekkori barátság megrendüléséről, s az illúziók szertefoszlásáról szóló – drámát. Vagy egy, a betörők és a játékszobában rekedtek macska-egér harcát bemutató thrillert, amelyből kiderülhetett volna, hogy a megingott bizalom helyreállítható-e vagy sem. És végül, de nem utolsósorban: egy vérbeli pókerfilmet – már csak azért is, mert a címe ezt sugallja.
Ehhez képest alig néhány kártyás jelenet szerepel benne.
A póker szerelmesei – akik feltehetőleg az olyan „apróságok” miatt ülnek le a képernyő elé, hogy megnézzék, melyik játékos milyen lapokat kap, hogyan alakulnak ki a kezükben tartott kombinációk, és milyen árulkodó, avagy az ellenfél félrevezetésére irányuló reakciókat adnak a játszma során – bizonyára csalódással konstatálják majd, hogy a film – számos más alkotással ellentétben – nem igazán foglalkozik az ilyen és ehhez hasonló részletekkel.
És még lehet sorolni. A Pókerarc tempója következetlen – kimondottan lassan indul be, és az első negyven percet akár tizenötben is össze lehetett volna foglalni –;
nincsenek benne vagány dumák, emlékezetes beszólások, de tisztességesen megrajzolt, emlékezetes karakterek sem.
Így a néző egyik szereplővel sem tud azonosulni, egyiknek sem tud szurkolni.
A színészválasztás két szereplő esetében is elhibázott: a felnőtt Michaelt játszó Liam Hemsworth csaknem huszonöt évvel fiatalabb, mint a férfikorban járó Jake-et alakító Crowe, vagyis nehéz elhinni róluk, hogy csaknem egykorúak (márpedig az általuk játszott figurák a történet szerint annak idején azért lettek barátok, mert iskolatársak voltak).
A felnőtt Victort alakító Paul Tassone pedig sokkal inkább emlékeztet egy megroskadt öregemberre, mint egy veszélyes bűnözőre. (Egy olyan figura esetében, akitől amúgy félni kellene, kimondottan zavaró e mellényúlás.)
De ami, ha lehet, az említetteknél is bosszantóbb:
a készítők azokat a lehetőségeket is kihagyták, amelyek szinte kínálták magukat az izgalom fokozására, a feszültség megteremtésére.
A film egy pontján kialakuló autóversenyt például sokkal hosszabban, mozgalmasabban és látványosabban is be lehetett volna mutatni – ehhez képest néhány snitt az egész.
Vagy ha kiderült volna – vagy legalább egy ideig úgy tűnt volna –, hogy a meghívottak valamelyikének köze van Jake első feleségének halálához, máris téttel bírt volna az asztal mellett kibontakozó összecsapás (hiszen így egyszerre lett volna kártyajáték és pszichológiai játszma), arról nem is beszélve, hogy az asszonnyal történteknek is meglett volna a maguk jelentősége a cselekmény szempontjából.
A legfontosabb játszma
Ám máshogy alakult.
A Pókerarc túl sok minden szeretett volna lenni – az élet értelméről és értékéről elmélkedő dráma, az igazságtétel nehézségeiről szóló film, a barátság fontosságát hangsúlyozó példázat, akcióelemekkel megspékelt krimi –, ám egyik sem lett igazán,
mert bár ebből is, abból is, amabból is kínál egy keveset, hiányzik belőle az összefogottság, az átütőerő és a valódi mélység.
A végeredmény tehát egy helyenként művészieskedő, nem különösebben izgalmas film, melyet nagyjából így lehetne összefoglalni: a szerencsejátékos élete legfontosabb játszmájára készül, ám az máshogy alakul, mint ahogy eltervezte. Ráadásul még csak az sem derül ki belőle egyértelműen, hogy tulajdonképpen mi vezette Jake-et. miért tette mindazt, amit tett. (Biztos, hogy így jár el az, aki meg akarja jutalmazni a barátait?)
Aligha lehet tagadni, hogy mindezért elsősorban Crowe felel, hiszen nemcsak rendezőként, főszereplőként, valamint társ-forgatókönyvíróként jegyzi ezt a filmet, de ő a benne elhangzó betétdalok egyik szerzője is.
Bár színésznek vitathatatlanul jó, a történetmesélésről, színészvezetésről, atmoszférateremtésről vajmi keveset tud. Ez kissé furcsa, hisz pályafutása során több jó nevű rendezővel dolgozott együtt – legemlékezetesebb filmjeiben például Ridley Scottal vagy Ron Howarddal –, de
a Pókerarc alapján lett volna még mit tanulnia tőlük.
A film előzetese (angolul)
Úgyhogy – bár az operatőri munka rendben van, a film elején szerepel egy talányos párbeszéd egy múzeumban, és az osztó szerepében feltűnő Elsa Patakyn pedig igencsak jól áll az a kivágott fekete ruha – azt kell mondanunk: egy ideig ügyesen blöffölt, de a végén a sejtettnél jóval gyengébb kombinációt tett le az asztalra, Mr. Crowe!
