A Krónika a 30 éves háborúból ez alkalommal kevésbé elbeszélés, kevésbé történetmesélés, mint inkább valamiféle misztériumjáték, olyan előadás, amelynek tartalmát ugyan mindenki ismeri, előadásmódja azonban megrendítő, felemelő, sőt katartikus élményt kínál.

A megformálás egyedi jellege a színészektől is különleges alakítást követel meg. Terzopulosz rendezésében a Kurázsi mama inkább hasonlít pantomim-előadásra, mozgásszínházra, mint klasszikus színdarabra.
A jelenetek festményszerű beállításai, a színpadon – hol masírozva, hol furcsa vonaglással dülöngélve, hol élőhalottként csúszva-mászva – átvonuló katonák, polgárok s más háttéralakok, a mesélő történettagoló, megszólalásai, a konfliktusok pillanatképszerűsége nem sok teret enged a hagyományos színészi játéknak, ám rendkívüli alkalmazkodókészséget, fegyelmet és kreativitást követel meg. Ebben az előadásban ugyanis nem szerepeket játszó színészeket látunk a színpadon, hanem valamiféle archetípusokat vagy alakesszenciákat, olyan figurákat, akik önmaguknak inkább kísértetei, mint valódi lényei.
Az embernek olyan érzése van, mintha Terzopulosz színpadra állította volna azokat az alakokat, akiknek lelke – ahogy Dante olyan ötletesen megoldotta, hogy élőket is a pokolba helyezzen – már régen az infernális tűzben ég, miközben testük evilági életét éli.
A szereplők ennek megfelelően sokszor mechanikusan mozognak, mintha marionettbábok lennének, mintha valami nagyobb erő, valami végtelen és persze személytelen hatalom irányítaná lépéseiket, tetteiket, de még gondolataikat is. Bizonyára nehéz dolga volt ezzel a feladattal az előadásban részt vállaló valamennyi szereplőnek: gesztusokból, mozdulatokból, tánctorzókból, rövid mondatokból, felkiáltásokból, zajokból kellett alakokat építeniük. Az újra és újra megszólaló narrátorról (Bordás Roland) nehéz eldönteni, hogy ő csak egy meglehetősen közönyös mesélő, maga a halál, aki cinikus elégedettséggel szemléli a pusztuló sorsokat, vagy az ördög, aki már régen elvitt mindenkit, s most azon mulat, milyen esetlen a szemünk előtt zajló danse macabre.
A három gyakrabban megszólaló, igazi drámai párbeszédeket is előadó színész – Szűcs Nelli mint Kurázsi mama, és két hozzá csapódó kísérője, Schnell Ádám a pap szerepében és Varga József, aki a szakácsot játssza – a nem mindennapi értelmezést tükrözve hozzák azt a szögletes, túljátszott, kifestett képű alakítást, ami ahhoz kell, hogy elhiggyük: nem embereket látunk, hanem rémeket.