Turczi István, az est moderátora bevezetőjében Tornai József költői nagyságán túl műfordítói erényét is kiemelte egyik személyes találkozásuk felidézésével. Homo Viatornak, nagy keresőnek nevezte Tornai Józsefet, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) néhai tagját, akinek költői, írói, műfordítói munkásságát többek közt Kossuth-díjjal és a Nemzet Művésze kitüntetéssel ismerték el.
Tornai Szabolcs elmondta, hogy noha édesapja költészetét sokan méltatták és elemezték az elmúlt több mint hatvan évben – hiszen Tornai József alkotói pályája több mint hatvan éven át tartott –, legfőképpen Alföldy Jenő, Tornai József első monográfusa, valamint Jánosi Zoltán és Pécsi Györgyi, a magyar és az egyetemes kultúrában gyökerező metafizikai és ontológiai távlatairól eddig alig esett szó.
Holott ebben a tekintetben költészete összetéveszthetetlenül egymagában áll nemcsak a magyar költészetben, de a világlírában is, mint minden nagy költői életmű.
Tornai Szabolcsot több mint húsz éven át kísérte és kísértette a hiányérzet amiatt, hogy Tornai József személyét és munkásságát pusztán szakszerűen besorolták, többnyire a népi-nemzeti táborba, a vallomásos líra képviselői közé vagy a bartóki szintézis reprezentánsainak táborába.
Hangsúlyozta, hogy spiritualitáson korántsem a populáris ezotériát és a különféle okkultista tanokat érti, hanem az ember önmeghaladásra való törekvését, amely az ősi metafizikai hagyomány leglényege.
Tornai Szabolcs rámutatott, hogy a spiritualitás és édesapja lírájának másik két fő jellemzője: a lét megélése a hallgatás és a csend által, valamint az önmagunkra való külső rátekintés alapvető képessége.
Életművének korábbi méltatói Tornai Szabolcs szerint irodalmi eszközökkel ugyan szakszerűen és érzékenyen elemezték édesapja feltűnően sok létösszegző verset vagy röviden létverset tartalmazó költészetét, de mivel filozófiai és spirituális szempontokat nem alkalmaztak vizsgálódásaik során, Tornai József költészetének legnagyobb mélységei feltáratlanok maradtak.
Tornai Szabolcs elsősorban azért tartotta fontosnak, hogy monográfiát írjon édesapja művészetéről, hogy ezeket a filozófiai és spirituális mélyrétegeket világítsa meg.
Tornai József alaptémája a paradicsomi kiűzetés és kiszakadás drámája, az isteni egységélmény elvesztése és a visszatalálás, a visszatérés lehetősége.
Mint minden nagy művész és gondolkodó, Tornai József is folyamatosan emlékeztet a kezdetre, az eredetre, az ősegységre, a normalitásra, s visszavezet, visszaemel oda, ahol lennünk kellene
– olvasható Tornai Szabolcs könyvében.
Ez az, amit René Guénon état primordialnak nevezett, Hamvas Béla pedig – René Guénon és Szabó Lajos nyomán – alapállásnak hívott.
Tornai József és az önmeghaladás himnuszai
Édesapjának már az első kötetében, az 1959-ben, harminckét éves korában megjelent Paradicsommadárban három olyan kiemelkedő vers is olvasható, amely a totalitás, az önmeghaladás himnusza. Az egyik a Bújunk a napok mögé, a másik az Ó, rezdületlen…, a harmadik A piros torony. 1967-ben, épp negyvenéves korában jelent meg a negyedik verseskötete, az Aranykapu és benne a magyar lírában és a világlírában is teljesen egyedülálló buddhista költeménye, Az ember belül üres. Költői életművének elsősorban azért adta a Csillaganyám, csillagapám címet, mert alapvető léttapasztalata az volt számos hajdani mester alapvető léttapasztalatával és tanításával összhangban, hogy az ember transzcendens származású lény. Ez a cím eredetileg annak az egyik legnagyobb, 1982-ben született versének a címe, amelyben a totalitás kibontakozását ábrázolta.
Tornai Szabolcs állításait arra építette könyvében, hogy édesapja költészetének azt a huszonöt rétegét tárta fel, amely lírájának egyedülálló totalitását alkotja, és amellyel ez az egyedülálló totalitás megmagyarázható és megindokolható.
Mint írja, „erre az elemzésre azért is van szükség, mert lírájának szintén egyedülálló keletisége csak ennek alapján válhat igazán érthetővé”. Tornai József számára mind a versírás, mind a versolvasás rituális tett volt. Úgy vélte, hogy az igazi vers, bármennyire is modern, annak az ősi rítusnak a leképezése, amely a transzcendenciával való kapcsolat újrateremtését szolgálja.
Csak a végső kérdések érdekelték, mindig a lényeggel foglalkozott, egész életművét áthatja a lényeglátás és a lényeglátásra való törekvés.
Költészetében, prózájában és a hétköznapokban is állandóan a létezés magasságait és mélységeit kutatta.
Mint Tornai Szabolcs az esten is hangsúlyozta, Tornai József totális költészetet hozott létre, megteremtve Kelet és Nyugat szintézisét, és ez a költészet legfőképpen azért totális, mert az önmeghaladást szolgálja.
