Csillagapánk: Tornai József

De már hallják is lelki füleim az erős kritikai érzékű olvasó méltatlankodását: mi az, hogy „a költő”?

A tragédia az, hogy az ember nem lehet „valamennyire költő”. Nemrég volt egy vitám egy popsztárral, aki rossz verseket ír. Amikor ezt közöltem vele, azzal védekezett, hogy „lehet, hogy nem vagyok jó költő, de költő vagyok”. Hát nem. A művészet sajnos olyan terep, ahol az ember vagy zseni, vagy nem művész.

Most, hogy sikerült leszalámiznunk a hazai művészeti élet 99 százalékát, rátérhetünk Tornai Józsefre. Ugye, mennyire másként hangzik, ha most azt mondom megint: ő költő?

Tornai József költészete – bár az irodalomtörténészek kiválóan szakaszolják ezt is, hogy végül mindig kiderüljön, hogy egy darab Tornaink van – egy tömbből faragott, a súlypont-áthelyeződések ellenére homogén líra. Homogén, mert mindvégig a vihar szemét, a zajló élet moccanatlan létközpontját célozza. Nem áltat bennünket azzal, hogy ezt a centrumot elérte, netán elfoglalta. Tornai József az emberi esendőség, a borzalmasan és gyönyörűen ingatag élet alapállásából beszél.

 

Máshonnan beszélni nem lehet, mert a bölcs és a halott hallgat. „A lét nem beszél / a léthiány beszél // egyszerű volna, ha a lét beszélne / oda állnának a hegyek és a fák / és a kentaurok // kizöldülnének az ámbráscetek / ívelt gerincén az istenek…” A hallgató Léttel – amit lelki alkatunktól függően nevezhetünk Semminek vagy Istennek is – nincs mit tenni. A transzcendencia azt jelenti, hogy öleli valami az ittlétet, amit nem lehet és nem is kell megérteni. Érthetetlensége transzcendenciája záloga. Amint megszólal, már immanens, smafu.

De akkor miről lehet beszélni, kérdezhetnénk Tornaitól. Hogy miről? Mindenről. Itt van ez a Semmit megérteni próbáló élet: ez minden. Tornai költészete atavisztikus és filozofikus, megríkató és elgondolkodtató. Orpheuszunk töprengve merül el az alvilágban, és miközben a lehető legmélyebben átéli a sötétséget, énekével igyekszik megvilágítani, amit lehet. Nem hajlandó dönteni tudatos és ösztönös viselkedés között. Nem is viselkedik. Halottak között nem kell viselkedni. Szeretett halottak lelke teszi élővé a költészetet, a bánattéglákból rakott pantheiont. 

Ez a különbség a depresszió és a melankólia között: előbbi a tömegek ópiuma, utóbbiban a fájdalom alkotóerővé lesz. 

Így lesz fény abból az érzésből, hogy minden elmúlik, és hogy értelme addig sincs semminek, amíg van. (Sőt, még az is előfordulhat, hogy csak az van igazán, ami már nincs.) Ebben a fényben végül minden versre fordul. Tornai József összes versei vaskos köteteinek (Csillaganyám, csillagapám) minden belső csillagász könyvespolcán ott a helyük. Szóval jegyezzük meg: Ady, Pilinszky, Tornai.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)