Ha egy gyülekezet tagjai filozófiai beszélgetések révén szeretik meg egymást, válnak baráti társasággá, az mindenképpen szép. És még azt sem hinném, hogy ők soha nem érezték, amit én éreztem életem fontos pillanataiban. Nem képzelem, hogy én valamiféle érzés-zseni vagyok, fajom kivételes lelki példánya. Gondolom, mindenkinek voltak már hasonlóan felkavaró élményei. Annak, hogy a „jobb emberré váltunk-e” kérdése fölmerült, valószínűleg csak az az oka, hogy a filozófiai társalgóest élményének és megfogalmazásának zsömlefelei közé bemászott a morális-dichotomikus-dialektikus séma rántott karaja.
A „most jobb ember lettem” érzése nem tartozik annak az élménynek a közvetlenségéhez, amely ezt az önítéletet kiváltja. Nem a pillanatba való beleállás őszinte lenyomata. Mert egy előzetes elvárást érvényesít és igazol vissza. Ismétel meg. Ez az elvárás pedig az volt, hogy valaminek a hatására jobb ember legyek. Ez a szándékok világa. Egyfajta szellemi szándéketika emelkedik jogerőre a megnyugtató érzésben: jobb emberré lettem.
Merítő
