A szabadság hallgatása

A szabadság mindig morálon túli nyelven hallgat.

Ha egy gyülekezet tagjai filozófiai beszélgetések révén szeretik meg egymást, válnak baráti társasággá, az mindenképpen szép. És még azt sem hinném, hogy ők soha nem érezték, amit én éreztem életem fontos pillanataiban. Nem képzelem, hogy én valamiféle érzés-zseni vagyok, fajom kivételes lelki példánya. Gondolom, mindenkinek voltak már hasonlóan felkavaró élményei. Annak, hogy a „jobb emberré váltunk-e” kérdése fölmerült, valószínűleg csak az az oka, hogy a filozófiai társalgóest élményének és megfogalmazásának zsömlefelei közé bemászott a morális-dichotomikus-dialektikus séma rántott karaja.

A „most jobb ember lettem” érzése nem tartozik annak az élménynek a közvetlenségéhez, amely ezt az önítéletet kiváltja. Nem a pillanatba való beleállás őszinte lenyomata. Mert egy előzetes elvárást érvényesít és igazol vissza. Ismétel meg. Ez az elvárás pedig az volt, hogy valaminek a hatására jobb ember legyek. Ez a szándékok világa. Egyfajta szellemi szándéketika emelkedik jogerőre a megnyugtató érzésben: jobb emberré lettem.

Ezzel szemben áll a következmények világa. Az élet. Mert az azt követeli tőlünk, hogy a szellemi vagy társas ottlétet átélve annak teljességében merüljünk el, olyan mélyen, ahol az értékek szirénhangjait már nem hallani. Ha sikerül, onnan fölmerülve már nem engedjük, hogy a szándék, az előzetes elvárás szóljon belőlünk. Akkor már föl sem merül, hogy élményünket az értékek ketrecébe zárjuk. Inkább hallgatunk.

Ebbe a csöndbe nem beszél bele a morál, az értékek, a szándék diktatúrája. A szabadság mindig morálon túli nyelven hallgat.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)