Nemrég részese voltam egy szellemi beszélgetésnek. (Szelleminek azt a beszélgetést nevezem, amely nem partikuláris, apró-cseprő ügyek kölcsönös előteregetése, hanem magukról a dolgokról való dialógus.) A disputa arról folyt, hogy mennyire reménytelen ma a helyzet.
Mint tudjuk, szellemi beszélgetések mindig fogalommagyarázgatással kezdődnek, és a reménytelenség beismerése a végük, de ez bennünket nem aggasztott, mert aki régi motoros már a szellemben, az tudja, hogy a cél az úton levés. (Ez a tudás a céltudatos polgárok domborművéről minket, szellemi embereket levés.) Nos, úgy alakult, hogy a mi témánk az individualizmus lett. Hogy e téren ma mennyire más a helyzet, mint kedves görögjeim korában, azt hozzászólásomban a nagy fogalomtriász szellemi helyzetével érzékeltettem. A fogalmi hármasság, amelyben az emberélet eltelik: jó – szép – igaz. A filozófiában a jót az etika vizsgálja, a szépet az esztétika, az igazat a gnoszeológia (vagy közkeletűbb nevén: az ismeretelmélet).
Az ókori görögök számára a legfőbb jó az volt, ami a polisz számára jó. Az egyéni tettek megítélésében nem a cselekvő ember szándéka volt a döntő, hanem tette következménye. A tett eredménye ugyanis a poliszban csapódik ki, ezért a belső, individuális indíttatás mellékes, a magánember (az idiótész) ügye. A görög következményetika a társadalom élő szövetébe szövődő tetteket vizsgálta, nem az egyéni lelkek belső gyötrelmeit.
Szépnek akkoriban nemcsak azt nevezték, ami a szem számára kellemes, hanem azt is, ami hasznos, ami tehát jól megfelel önnön ősképének, mert az egyedi dolog láttán annak ideáját idézi föl bennünk. Minden tárgyat, testet és gondolatot szépnek láttak, amely harmonikusan illeszkedett világrendjükbe. Azt a modern esztétikai gondolatot, hogy „szép eszmék rossz művészetet szülnek”, ők nem értették volna. A görögök számára minden létezőt határai tartanak meg létében, de létezésük a határtalan és meghatározatlan létből forrásoz. Szépségük a dolgokat határoltságukban tündöklőn őrzi – így tartották ők. Ami számunkra par excellence művészinek számít, tehát a furcsa, a rendhagyó, a mindent felforgató mű, amely Lombroso óta az őrület és a zsenialitás határán tántorgó művész munkája, őelőttük nem állt volna meg műalkotásként. Művészetfelfogásuk és -fogalmuk is egészen más volt, mint a miénk (nem csak azért, mert az emberi világban akkoriban a polisz volt a fő instancia), de ezt most nincs módunk kimerítően tárgyalni.
Az igazság szülőotthonai – ha bölcseletileg nézzük – a görög filozófiai iskolák voltak. (Nem véletlen, hogy Szókratész egyik állandó jelzője „a bábáskodó” volt.) Itt szóban folyt az oktatás, amelynek során minden résztvevő elmondta véleményét a dologról. Végül persze a mester közölte, hogy mi az igazság az ügyben, de nem önmagától jutott el idáig, hanem a dialektikus dialógus révén. Közös munka eredménye volt minden igazság, amelyet a társaság a dialógus során kiküzdött az elrejtettségből. A kiindulópont az általános vélemény volt a szóban forgó dologról, és innen lépésről-lépésre haladva, a rossz utakat lezárva, a helyes gondolatokat kiválogatva és lépcsőként használva jutottak el az igazság magaslatára. (Vagy nem jutottak el oda, csak jól összezavarodtak, ahogy időnként megtörtént.)
Jó, szép, igaz. Hármas tükör. Nemcsak belenézni érdemes néha, hanem elgondolkodni is olykor, mit látott volna benne egy ókori bölcs. Ezt soha nem fogjuk megtudni, ezért – Narkisszosz-tükörképünket elmélyítendő – mi is csak annyit tehetünk, hogy mítoszokat mesélünk arról a korról, amelyben még nem volt individualizmus, és amely végleg letűnt. De tudják: a cél az úton levés.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
