Európa egyik főbürokratája – de szerepüket tekintve méltán nevezhetnénk őket bürökratáknak is – oda nyilatkozott nemrég, hogy a teljes összeomlás felé haladó Európa népei nyilván szenvedni fognak, ez természetes ebben a helyzetben. Két okból is vicces ez a mondat. Egyrészt mert a helyzetet, amely miatt kín lesz földrészünk sorsa, éppen ők maguk, az Európai Unió főbürokratái okozták. Hogy ennek oka dilettantizmusuk, amely immáron méltán pályázhat a szakmai-emberi idiotizmus címre, vagy netán az, hogy bizonyos körök lefizették őket (a vizet saját malmukra hajtandó), arról megoszlanak a vélemények. (Jómagam arra szavazok: is-is.) Ezek a köcsögök engem egyáltalán nem érdekelnek, csakis annyiban, amennyiben szép példái egy bizonyos világnézetnek. Ennek röviden az a lényege, hogy én, akinek feladata volna, hogy a polisz, azaz a köz érdekében munkálkodjak, valójában csak a magam érdekében teszem ezt. A látszatot persze fenntartom, ahogy néhány éve egy hazai funkcionárius mondta. (Emlékszünk, ugye: „nem elég becsületesnek lenni, de annak is kell látszani”. Lelki füleim persze hallják a reveláló politikusunk fejében mindeközben elhangzott belső mondatot: „dehogy kell annak lenni, csak annak kell látszani”.) Eurobürokratánk tehát hallatlan morális arckifejezést öltve – már amennyire tud ő ilyet – a szenvedést javasolja népének, miközben ő milliárdos házának fürdőmedencéjében lubickol naphosszat.
Hazai szellemi körökben egy-két évtizeddel ezelőtt (ha már öregszünk, rohan az idő) felbukkant egy páros példabeszéd, amely nagy sikert aratott. Nem emlékszem rá, csak homályosan. Goethe egy verse a pár egyik tagja. A poéma arról szól, hogy az erdőn kis virág nyílik, és az arra járó költő ettől annyira meghatódik, hogy leszakítja magának. A másik idézet valami keleti, talán kínai szöveg. A kép ugyanez, megy az ember, és egy virágot talál. De a vége itt az, hogy meghatottan lefekszik az ember a virág mellé a fűbe, hogy megszagolja, aztán föláll és továbbmegy. Példabeszéd a különböző ökológiai kultúrák közti különbségről.
Nos, ennek szellemében most hadd idézzek föl egy Gandhi-aforizmát, mely méltó ellenpárja a fentieknek. Egyszer egy nő a fiával együtt megjelent Gandhinál, és arra kérte a mestert, hogy beszéljen lelkére a gyereknek, mert őrá nem hallgat, de a bölcs Gandhira valószínűleg igen. A baj az volt, hogy a fiú édességfüggő: túl sok csokoládét eszik. Senki nem tudta még lebeszélni róla, pedig bevetettek már mindent: szép szavakat, fenyegetést, jutalmazást. „Rendben van, de jöjjenek vissza egy hónap múlva” – felelte Gandhi. Letelt a kimért idő, az asszony a gyerekkel ismét megjelent a bölcsnél. Gandhi odalépett a fiúhoz, és azt mondta neki: „Kisfiam, ne egyél ennyi csokoládét, mert nem tesz jót neked.” Majd jelezte, hogy a beszélgetésnek vége. „De mester, ezért vártunk egy hónapot? Ezt már a múltkor is elmondhatta volna a fiamnak!” – képedt el az anya. „Igen, ez igaz, csakhogy egy hónappal ezelőtt még én is túl sok csokoládét ettem” – felelte Gandhi.
Íme, a két életkép. Sapienti sat.
Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)
Merítő
