Jártomban-keltemben a ma oly divatos címkét jómagam gyakran megkapom: „reneszánsz ember”. Manapság valaki vagy szakbarbár, vagy reneszánsz ember. Ez a terminus tehát az olyan embert jelöli, aki legalább kettő dologgal foglalkozik. Nos, ilyen elég sok van, mégsem érzem úgy, hogy napjaink a reneszánsz szellemének jegyében telnének. Inkább falansztert mondanék.
De most nem a falanszterről akarok beszélni. Hanem arról, hogyan idézhetjük meg Nietzsche szellemét, ha beülünk egy lessátorba. Azokon a napokon, amikor nem költői, írói vagy filozófusi énemet veszem elő, természetfilmes vagyok. Ülök a lessátorban, és nézek. Nézek ki a lukon, nézek ki a fejemből, nézem be magamba. Mindhárom nézésirány valójában egy és ugyanaz. Meditatív bámészkodásomnak – akár megjelenik valamilyen filmképes élőlény a sátor előtt, akár nem – általában ugyanaz az érzés, hangulat, alaphangoltság ágyaz meg: a természet élménye egyben szellemi élmény is.
Ezen a földrészen évezredek óta nem szokás így érezni. A szellemet mi elválasztottuk a természettől, egymás tagadásaként fogjuk fel őket, és ha képesek vagyunk is rá, hogy valamiféle egységben összeragasszuk e két elemet, az akkor is csak utólagos tudati buherálás, hiszen a fölszeletelt szalámiból sem csinálhatunk újra rudat. Van tehát a természet, ahonnan jövünk, és van a szellem, amelynek magaslataira felhágva meghaladtuk ősanyánk szintjét. Így képzeljük mi. Így képzeli társadalmunk legalja, a szellemi proletár, a tahó, aki kimegy az erdőre és teleszórja szeméttel, hiszen ő már rég meghaladta ezt a szintet. (Csak tudnám, hogy ha számára az erdő teleszemetelhető, tehát irreleváns környezet, akkor miért megy oda, miért nem marad otthon a tévé előtt; mindenkinek ez volna a legjobb.) És így képzeli társadalmunk krémje, a szellemi beavatott, a metafizikus, aki egy olyan világban érdekelt, amelyen az evilág alapul, amely valóságunk szubsztrátuma, hordozó alapja, amelyhez képest tehát a mi létezésünk puszta árnyéklét.
De ha a metafizikus fölkel az árnyékszékből, megtörténhet vele a csoda.
Teszem azt, kimegy az erdőbe, és ráérez arra, amiről fentebb beszéltünk. Hogy nincs két világ, csak egy van, és hogy az egy több, mint a kettő. Vagy mondjuk elmegy színházba, moziba, koncertre, kiállításra. A katarzis ugyanis pontosan ugyanerről szól: hogy nincs evilág és túlvilág, nincs objektív és szubjektív, nincs jó és rossz, csak ez van, a létezés ambivalens élménye, öröme és fájdalma, amely nap mint nap megtörténik bennünk, és amit még ambivalensnek sem mondhatunk, mert az is csak utólagos szalámiragasztgatás volna.
Megérkeztünk Nietzschéhez. Ki volna, aki így, ennyire egyben volna képes átélni a világot, az életet, annak minden pillanatát? Megmondom (azaz megmondta Nietzsche): az emberfölötti ember. Nem tudom, lát-e így bárki manapság. Nietzsche (legalább ebben) optimista volt. Ő úgy érezte, ez a jövő, mert egyre többen lesznek ilyen isteni pillantású übermensch-ek. Óvatosan körülnézek. Keresek egy embert.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
