Jártomban-keltemben a ma oly divatos címkét jómagam gyakran megkapom: „reneszánsz ember”. Manapság valaki vagy szakbarbár, vagy reneszánsz ember. Ez a terminus tehát az olyan embert jelöli, aki legalább kettő dologgal foglalkozik. Nos, ilyen elég sok van, mégsem érzem úgy, hogy napjaink a reneszánsz szellemének jegyében telnének. Inkább falansztert mondanék.
De most nem a falanszterről akarok beszélni. Hanem arról, hogyan idézhetjük meg Nietzsche szellemét, ha beülünk egy lessátorba. Azokon a napokon, amikor nem költői, írói vagy filozófusi énemet veszem elő, természetfilmes vagyok. Ülök a lessátorban, és nézek. Nézek ki a lukon, nézek ki a fejemből, nézem be magamba. Mindhárom nézésirány valójában egy és ugyanaz. Meditatív bámészkodásomnak – akár megjelenik valamilyen filmképes élőlény a sátor előtt, akár nem – általában ugyanaz az érzés, hangulat, alaphangoltság ágyaz meg: a természet élménye egyben szellemi élmény is.
Ezen a földrészen évezredek óta nem szokás így érezni. A szellemet mi elválasztottuk a természettől, egymás tagadásaként fogjuk fel őket, és ha képesek vagyunk is rá, hogy valamiféle egységben összeragasszuk e két elemet, az akkor is csak utólagos tudati buherálás, hiszen a fölszeletelt szalámiból sem csinálhatunk újra rudat. Van tehát a természet, ahonnan jövünk, és van a szellem, amelynek magaslataira felhágva meghaladtuk ősanyánk szintjét. Így képzeljük mi. Így képzeli társadalmunk legalja, a szellemi proletár, a tahó, aki kimegy az erdőre és teleszórja szeméttel, hiszen ő már rég meghaladta ezt a szintet. (Csak tudnám, hogy ha számára az erdő teleszemetelhető, tehát irreleváns környezet, akkor miért megy oda, miért nem marad otthon a tévé előtt; mindenkinek ez volna a legjobb.) És így képzeli társadalmunk krémje, a szellemi beavatott, a metafizikus, aki egy olyan világban érdekelt, amelyen az evilág alapul, amely valóságunk szubsztrátuma, hordozó alapja, amelyhez képest tehát a mi létezésünk puszta árnyéklét.
De ha a metafizikus fölkel az árnyékszékből, megtörténhet vele a csoda.
