Cseke Szilárd retrospektív tárlatának egyik legnagyobb erénye éppen ez az egyidejűség. Az absztrakt és figuratív festmények, a hajlított acélszobrok és a kinetikus installációk egymásra reflektálnak. Egy olyan alkotói gondolkodás rajzolódik ki, amely nem ismer műfaji határokat, és amelyben a különböző médiumok egymást erősítve válnak jelentéshordozóvá.
Cseke Szilárd univerzuma a Műcsarnokban
A most bemutatott festményei és térbeli alkotásai folyamatban lévő változásokat reprezentálnak, vizuális modellekként értelmezhetők, akár szimbolikusan dekódolhatók. Ez a nyitottság jól illeszkedik az életmű egészéhez.
Cseke munkásságát gyakran a „reneszánsz ember” sokoldalúságával írják le: nem egyetlen médiumban vagy stílusban gondolkodik, hanem folyamatosan új nyelveket keres.
Ez a szabadságvágy nemcsak a művek formájában, hanem a mögöttük húzódó attitűdben is tetten érhető.
A kiállítás egy korábbi, nemzetközi szinten is jelentős állomásra is visszautal. A 2015-ös Velencei Képzőművészeti Biennálén bemutatott Fenntartható identitások projekt – amely a magyar pavilonban valósult meg German Kinga kurátori koncepciója mentén – már akkor is a rendszerek, hálózatok és identitások kérdéseit vizsgálta. Ennek a gondolkodásnak a lenyomatai most új kontextusban térnek vissza.
A június 7-ig megtekinthető tárlat katalógusában Barabási-Albert László is megfogalmazta gondolatait, akivel most a Műcsarnokban tudatosan kerültek időben egymás mellé.
A hálózatkutató szerint a digitális nyomok nem csupán múltunkat írják le, hanem jövőnket is formálják, s ez sokkal értékesebb, mint amilyen a múltunk valaha is volt.
Ez a perspektíva különös súlyt ad Cseke Szilárd munkáinak, amelyek szintén rendszerekben, kapcsolódásokban és lehetséges jövőképekben gondolkodnak.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!