A Thy Catafalque új lemeze már-már világzenemetálnak számít

Alig több mint egy éve méltattam lapunkban a Thy Catafalque Naiv című lemezét, és már itt is van Kátai Tamás mindig remek vendégművészek sokaságával dolgozó produkciójának következő albuma. A Vadak a magyar és nemzetközi rock- és metálélet egyik legkreatívabb, legelőremutatóbb alkotójának tizedik lemeze – ilyenkor szoktunk valami olyan zsurnalisztikai közhellyel élni, hogy méltó anyag készült a kerek számhoz, de az igazság az, hogy a Thy Catafalque rossz lemezt még nem készített.

Juhász Kristóf
2021. 07. 09. 8:00
null
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az is igaz, hogy közepesen hallgatható lemezt sem készített Kátai Tamás, csakis kiválót, legfeljebb az egyik felét emennek, a másikat meg amannak könnyebb vagy nehezebb befogadni, a nyitottságon és habituson áll minden. Ízlésünket ugyanis a Thy Catafalque-diszkográfia egészét szemlélve bátran félredobhatjuk, a befogadás játékszabályai itt már nem aszerint alakulnak, hogy szeretek valamilyen stílust vagy zsánert. A stiláris paletta végtelen. Leesni nem tudunk a széléről, legfeljebb eltévedni benne – és milyen jó is eltévedni ebben a sűrű erdőben a Vadakkal!

A nyitó Szarvast már a lemez előtt publikálták, kísérteties űrszintivel indít, majd brutális, kétlábgépes extrém metál verzéből bomlik ki a katartikus refrén. A refrén alatt a világ egyik legfogósabb riffje, a gitárszóló beillene stadionrocknak, a bridge-be pedig fölvettek némi szabadkézi tapsikolást is. Illik oda, tehetik. Elfogult vagyok a dallal, több mint két hónapja része az életemnek, tökéletesen jeleníti meg a mindent elsöprő, elemi vágyat:

„Évek törnek a csenddel, szilánkok vagyok én is.

Az eső, az eső, vigyen el innen mégis.

Őszi álom az élet, szarvas vagyok én is.

Az eső, az eső, az vigyen el mégis.”

A Köszöntsd a hajnalt Horváth Martina éteri énekével, ellágyuló álomszintivel, Kátai záró szavalásával egy új zenei univerzum, ez már „világzenemetál” – emlékszünk még a Hevia skót dudáira? Itt elektromos dudát hallunk, eddig a hangszer létezéséről se tudtam.

A Gömböc, akár egy űrjármű instrumentális története, a rajt feszültségétől a csillagközi utazáson át a landolás újabb drámájáig. Az energiamegmaradás törvényében egyszerre dübörög a kérlelhetetlen végzet zúzdája és a végtelenség vigasztalása. A végén a belenyugvós rész eszünkbe juttatja a Sólstafir szomorú szépségét. Kátai ebben is szaval, mint a végső kérdések s végső elengedés tolmácsa és bárdja: „Nem láthatod az állandó energiát, hisz magad is része vagy a fölfoghatatlan, végtelen folyamatnak, de az anyag nélküled is folytatja útját a végső semmibe. Pihenj…”

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=t_1nCnKUdzo[/embed]

 

A Móló az extrém metálos palettáról a Thy Catafalque gyökereinek tekinthető black metal helyett most a death metal felé tesz kikacsintást: a cizellált űreffektekkel oldott zúzdába ijesztő, hörgős verzék sötétlenek bele, hogy aztán az alkotói fantázia újra elegánsan kitáncoltassa a több mint tízperces opust a Pink Floyd-os pszichedeliánál is tágasabb világba.

A kupolaváros titka egy belső film zenéje feszült dzsesszel, a nyitódialógban a technokrácia fojtogatásának képeivel: innen vágyódnak el a Vadak, mikor még nem elég vadak ahhoz, hogy Szarvasként fussanak. Mi más is lehetne a főszereplő, ha nem a dekadens szaxofon?

Nem kellett sokáig várnunk az új Thy Catafalque lemezre Forrás: Thy Catafalque

A Kiscsikóban (Irénke dala) aztán tovább teljesedik a rézfúvósok szekció­ja, kissé szarkasztikus galoppozás ez (Kátaitól nem áll távol a humor, csak észre kell venni), ami a dal aranymetszésében megpihen egy mindentől távoli karavánszerájban. Ettől a váratlan középrésztől a legintimebb dal a lemezen. Kevesebb mint négy perc, akárcsak az előző, mégis annyi minden történik benne, hogy zene- és mentalitástörténeti előadások bevezetőjéül szolgálhatna.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=-st8FER6BMg[/embed]

 

A Piros-sárga nagy ívű rocksláger á la Thy Catafalque (a szintitéma az Omega űrkorszakát is fölidézi), Vörös András (Ørdøg) énekével, és olyan, egzotikus hangszerekkel, mint az örmény duduk, a tabla vagy a riq. A Mólóban egyébként Veres Gábor dalol és hörög a Watch My Dyingból, míg a Szarvasban Dudás Gábor vokálozik a Reasonből – ahány hang, annyi hangulat.

A címadó Vadak (Az átváltozás rítusai) monumentális, több mint tizenkét perces, többtételes – nomen est omen – metamorfózis-rituálé gitár-, szaxofon- és hegedűszólókkal. Horváth Martina gyöngéd táltosasszonyként fűzi össze hangjával a százfelé futó képeket. Egyre sűrűsödő hangulatszublimátum, folyékony arany.

A zárótétel a Zúzmara, elejétől végéig gyönyörű líra zongorával és csellóval. Ha lett volna anno ilyen, Tóth Árpád erre nézegette volna a Kaszáscsillagot: „Zúzmarát rejt szíved alá.” Tökéletes lemez.

Thy Catafalque: Vadak. Seasons of Mist, 2021.

(A borítóképen Kátai Tamás látható. Fotó: Karancz Orsolya)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.