Naiv belső tájak, sötét szépségek

Sok jó zene van, de ha fölmerülne a vakmerő kérdés, hogy kiket nevezhetünk ma igazán előremutató, úttörő zenekarnak, a Thy Catafalque nevét nem hagynám ki. Minden szempontból formabontó együttesről beszélünk, és már ezen a ponton elkezdődik a formák bomlása, ugyanis az együttes lényegében egy főből, a Makóról a skóciai Edinburghba költözött Kátai Tamásból áll. Kátai afféle autodidakta, multi-instrumentalista reneszánsz ember. Szinte lemezről lemezre új társakat gyűjt maga köré, így az idei, kilencedik, Naiv című albumon is új nevekkel, új hangszerekkel találkozunk. És tegyük hozzá: a Thy Catafalque még soha nem adott koncertet, és Kátai rendre elmondja az interjúkban, hogy nem is fog. Ő lemezeket készít, punktum. Aki a mai zeneipar törvényeit ismeri, tudja, hogy ilyen nincs. Nem lehet a rendszeren kívül is meg bévül is lenni. Pedig úgy tűnik, Kátainak mégis sikerült: albumait egy nemzetközi francia kiadó terjeszti.

Akinek a ’80-as, ’90-es években kinyílt a füle a metál extrémebb irányzataira, melyek avatatlan hallgatónak a sokszor gyors és brutális darálás miatt inkább tűntek egyfajta sportteljesítménynek, mint zenének, annak ismerős jelenség: az ilyen metállemezeket mindig valamilyen éteri vagy vészjósló atmoszféra-hangfüggöny, intró vezette be. Aztán kezdődött a zúzda, esetleg még pár dal előtt meg a végén szintén volt atmoszféra. És sok-sok öregifjú metálos beszélgetett arról sötét rockkocsmák mélyén, hogy miért nem csinál már valaki olyan zenét, amiben a zúzda meg az atmoszféra egyszerre vagy egymással ölelkezve történik. Aztán teltek az évtizedek, lett szimfonikus black metál, akusztikus death metál meg folkmetál csimpolyával és vasfazékkal, meg minden őrültség, amit a játékos emberi elme kitalálni képes. Ennek a kanyargós útnak, ennek a legváltozatosabb kulturális hatásokat fölmutató, vegyítő és ellenpontozó folyamatnak egy kimagasló pontján díszlik a Thy Catafalque teljesen egyedülálló világa. Náluk valóban minden összefügg mindennel, a Naivon, az eddigi legváltozatosabban hangszerelt lemezükön különösen.

A Kék madár (Négy kép) andoki fuvolával és citerával indít, utóbbi egész hátulról jön, mint az autentikus gyűjtések felvételein. És természetesen az elmaradhatatlan, védjegyszerű űr-szintihangok meg némi gitárzúzda, aztán szaxofonszóló is kerül az egyik dal finálés összjátéka fölé. A józan ész zavartan hebeg: ilyen zene nincs, pedig van, és tovább is van, hisz a Számtalan színek szívfájdító, trash metálos kezdő gitártémája után hegedű, brácsa és cselló viszi tovább a borzongató szépséget, majd a klasszikus gitár is bekapcsolódik – folyamatosan felelget egymásnak régi és új. De a lemez nagyját nem az instrumentális dalok teszik ki, a férfiszólam Kónya Zoltán (extrémmetálosan) és Vasvári Gyula (éneklősen), a női szólam pedig Horváth Martina. Hangja ragyogva ömlik át a zene grandiózus tájképein, külön említve a Vető kántálós dallamait, a Napút éteri szépségű témáit vagy az Embersólymot, ami Gryllus Vilmos nyomán dolgozza föl Kiss Anna versét, és ami már nem pusztán utal a tiszta zenei forrásra. Különös korunk, mikor minden egyszerre van jelen, és egyre nehezebb különbséget tenni érték és blöff között, mintha az ilyen zenékkel kérne bocsánatot az emberiségtől önnön káoszáért. Mert e lemez belső tájain, ebben a gondolati-hangulati összefüggésben minden értelmet nyer együtt és külön-külön is.

A Thy Catafalque élvezetéhez kell némi nyitottság a metál és a sötéten ragyogó szépségek felé – aki viszont konkrétan onnan érkezik, annak meg a tiszta szépségek felé. Fantasztikusan rétegzett muzsika ez, költői, nagyívű szövegekkel – Kátai, mint mindenben, ebben is a maga útján jár: magyar dalszövegekkel van jelen a nemzetközi zenei piacon. Mintha mi sem volna természetesebb.

Thy Catafalque: Naiv. Seasons of Mist, Marseille, 2020.