A Kék madár (Négy kép) andoki fuvolával és citerával indít, utóbbi egész hátulról jön, mint az autentikus gyűjtések felvételein. És természetesen az elmaradhatatlan, védjegyszerű űr-szintihangok meg némi gitárzúzda, aztán szaxofonszóló is kerül az egyik dal finálés összjátéka fölé. A józan ész zavartan hebeg: ilyen zene nincs, pedig van, és tovább is van, hisz a Számtalan színek szívfájdító, trash metálos kezdő gitártémája után hegedű, brácsa és cselló viszi tovább a borzongató szépséget, majd a klasszikus gitár is bekapcsolódik – folyamatosan felelget egymásnak régi és új. De a lemez nagyját nem az instrumentális dalok teszik ki, a férfiszólam Kónya Zoltán (extrémmetálosan) és Vasvári Gyula (éneklősen), a női szólam pedig Horváth Martina. Hangja ragyogva ömlik át a zene grandiózus tájképein, külön említve a Vető kántálós dallamait, a Napút éteri szépségű témáit vagy az Embersólymot, ami Gryllus Vilmos nyomán dolgozza föl Kiss Anna versét, és ami már nem pusztán utal a tiszta zenei forrásra. Különös korunk, mikor minden egyszerre van jelen, és egyre nehezebb különbséget tenni érték és blöff között, mintha az ilyen zenékkel kérne bocsánatot az emberiségtől önnön káoszáért. Mert e lemez belső tájain, ebben a gondolati-hangulati összefüggésben minden értelmet nyer együtt és külön-külön is.
A Thy Catafalque élvezetéhez kell némi nyitottság a metál és a sötéten ragyogó szépségek felé – aki viszont konkrétan onnan érkezik, annak meg a tiszta szépségek felé. Fantasztikusan rétegzett muzsika ez, költői, nagyívű szövegekkel – Kátai, mint mindenben, ebben is a maga útján jár: magyar dalszövegekkel van jelen a nemzetközi zenei piacon. Mintha mi sem volna természetesebb.
Thy Catafalque: Naiv. Seasons of Mist, Marseille, 2020.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!