A zene félelmetes hatalmának titka

Hogy mitől felkavaró vagy harmonikus egy zene, a zeneszerző barátjától tudta meg a tárcaíró egy nyári estén.

Debrecen, 2018. augusztus 15. A Debreceni Egyetem Zeneművészet Karán megrendezték a Klasszikus Gitárosok Találkozóját 40 fiatal hallgató részvételével. A tíznapos rendezvényen hangszeres tanítás, zenekari próbák, szóló és duó koncertek szerepeltek a programban. MTVA/Bizományosi: Oláh Tibor *************************** Kedves Felhasználó! Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemű – különösen szerzői jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó készítője közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelőssége e körben kizárt. Fotó: Oláh Tibor Forrás: MTVA

A tárcaíró mindig is érezte, hogy az igényes zenének köze van a lélekhez. Csak nem tudta igazán jól megfogalmazni, mi a titok. Mert abban biztos volt, hogy van titok, ami valószínűleg egészen egyszerű dolog. De ahhoz, hogy megtudja az ember a titkokat, beavatottnak kell lenni. Persze le lehet élni úgy az életet, hogy az ember nem akarja tudni a művészet titkait. Sőt az is egy teljes élet lehet, ha az ember csak befogad.

A tárcaírót viszont olyan fából faragták, hogy szeretett utánajárni a művészet dolgainak. Persze ahhoz, hogy ezekbe a titkokba belelásson, mindig szüksége volt valakire. Egy barátra, egy mesterre. Valakire, aki ért hozzá. A tárcaíró szeretett búvárkodni a könyvtárakban is, beleolvasni a könyvtárak mélyén lapuló lomokba, kultúrkörünk felhalmozott tudásába, mágikus titkaiba. A könyvtárban a tárcaíró egyébként a büfét is szerette, ahol gombás és sonkás melegszendvics volt, és jókat lehetett beszélgetni idegenekkel is. Túl sok különbség nem volt a két szendvics íze között, de a tárcaíró mégis szerette sok ketchuppel ezeket a táplálékokat. Általában minyont is evett a „melegszenya” után, volt belőle fehér, rózsaszín és barna, de csak a színük különbözött, az ízük nem.

Fotó: MTVA

Ám hogy mitől felkavaró és mitől harmonikus egy zene, azt nem a könyvtárból, hanem a zeneszerző barátjától tudta meg a tárcaíró egy nyári estén. Amikor a tűz a kertben kezdett kialudni, de ha megpiszkálta az ember, a hamu alatt még izzott a parázs. – Azt tudod, hogy a művészet a lélekkel kommunikál? – kérdezte a tárcaírót a zeneszerző barátja. – Miért? – kérdezett vissza a tárcaíró és még néhány gallyat rádobott a parázsra. – Mikor zeneelméletet tanultam, a tanárom mesélt egy történetet. Csehókban volt bárzongorista. Ez még nagyon régen volt, azokban az időkben, amikor még voltak igazi lepukkant csehók, ahol mégis élő volt a zene. A tanár nem kért sok gázsit, de volt, hogy kevesebbet adtak, mert a régi csehókban, bár fontosnak tartották az élő zenét, de valamiért mégsem tekintették igazán komoly dolognak. A zeneelmélet-tanárt viszont ez feldühítette, ezért, amikor keveset fizettek, akkor bosszút állt – mesélte a zeneszerző barát.

– Hogyan tud bosszút állni egy bárzongorista? – kérdezte a tárcaíró. – Egyszerűen – válaszolta a zeneszerző. – A tonikai zárlata egy zenének harmonikus hatást kelt. Minden dalt le lehet zárni így. A szubdomináns akkordok viszont feszültséget keltenek, váratják a megnyugvást a zene végén. Ezért ha keveset fizettek, akkor nem tonikai, hanem szubdomináns zárlat volt minden dal végén. Ilyenkor, az esetek döntő többségében a lepusztult csehóban összebalhéztak egymással az emberek, ami a tulajt, aki keveset fizetett, rendesen felbosszantotta. Ők nem tudták, miért, pedig a zene tette – magyarázta a zeneszerző barát.

A tárcaírónak a napokban eszébe jutott ez a nyári bográcsozás során elhangzott történet, és nem érti, a nyugati világ miért akarja eltörölni a föld színéről a komolyzenét, amely a lélek legfontosabb gyógyásza.