A népdalokat földolgozó női a cappella trió töretlen lelkesedéssel járja a maga útját, nemrég nagy sikerrel léptek föl a világzene vezető nemzetközi fesztiválján, a Womexen is. Az első lemezen éneklő Orbán Johanna helyébe most Nádasdy Fanni lépett Paár Julianna és Tímár Sára mellé – ez változást jelent egy új szín, új egyéniség szempontjából, azonban a trió egysége, természetes és magával ragadó hangzása, valamint az alapvető koncepció és elhivatottság változatlan.
Hibát már az első albumban is csak az találhatott, aki szándékosan kereste – az asszonysors minden derűjének és bújának láttatása népdalaink által, széles e világ minden egyéb zenei irányzatának bevonásával jó sűrű, érzelmileg túlfűtött, átélhető atmoszférát teremtett. Ez a sűrűség és telítettség, ha lehetséges, csak fokozódott a második, Átjárók című lemezre. Egyszerre érettebb, magabiztosabb és játékosabb anyag ez, hangzásában is megőrizte azt a – jó értelemben vett – tábortűzi spontaneitást, ami a Dalinda védjegye. Kedves, közvetlen, szerethető lemez ez, élvezetéhez igazából nem kell különösebben szeretni sem a népzenét, sem az a cappellát mint műfajt. Hozzátéve, hogy ezúttal nem színtiszta a cappellát hallunk, hisz a Búbánat című tételt Hargitai-Halászi Lehel ütőgardon-játéka alapozza-ritmizálja. Jaj de jólesik!
Vannak persze mindenféle ínyencségek, mint a drámai Mikor szabadulok című tétel, amiben a tragikus gyimesi és zoborvidéki dalok „foszlányain keresztül” (ahogy a lemez kísérőszövege fogalmaz) afrikai hangulatú ummbabázás adja a föloldó atmoszférát, a szabadságra vágyásban a szabadság hangját. De valójában minden egyes dalt vagy dalcsokrot lehetne elemezni, ennél jóval mélyrehatóbban is, zenetörténeti, néprajzi, mentalitástörténeti összefüggéseiben.
A Kerek utca, kicsi ház… kezdetű szatmári cigány botolóra két változatot is eldalolnak, Álom-álom, illetve Tropic címmel. Az elsőben afféle édes-búsulós, sanzonos atmoszférába kerülünk, a másodikban pedig a címhez hűen amolyan trópusi hangulat vegyül dunántúli és moldvai dallamokkal. Az első strófát leszámítva a fölhasznált szövegváltozatok is markánsan különböznek, a második tulajdonképpen az első föloldása, mikor alábbhagy a csalfa szerető miatti búbánat, és fölismerjük, hogy bizony nyílik még rózsa a nyáron.
Azt hiszem, ezt a lemezt (vájt fülű szakértőkön kívül persze) azok fogják igazán értékelni, akik részeltettek már abban a csudában, hogy baráti tábortűz mellett hallhatták fölszabadult asszonyok énekét. Netán együtt is énekeltek velük.
A Dalinda lemeze pontosan ezt a közvetlen, egyszerre dévaj, kacér, kitárulkozó, kacsingatós, egyben mélységesen sodró, drámai érzést hordozza – az Átjárók cím minden értelemben pontos.
Hisz van itt örök búcsúzástól mindennapi keserveken át a fölszabadult ereszdelahajamig minden.
Van valami mélységesen, zsigerileg erotikus abban, hogy három csodálatos hölgy csodálatos hanggal olyanokat énekel, hogy: „Három liter pálinka / Egy asszonynak micsoda / Tíz liter kell melléje / Mégsem szédül meg tőle”.
Teremtett világtól elidegenedett, genderbizarrságoktól gyötrött korunkban minden asszonynak és férfinak nagy szüksége van ilyen egészséges impulzusokra – egynéhány dal beillik társkeresési és párválasztási praktikának is, ha figyelmesen hallgatjuk; legalábbis jóval alkalmasabbak e szerepre, mint a sok kényszeres bulvármarhaság. Ilyen értelemben bátran mondhatjuk az idei év – ahogy a mainstream mondja – legszexibb lemezének is a Dalindáét.
Azon pedig metafizikai értelemben is el lehet töprengeni, mit jelentenek pontosan az albumkezdő nóta, a minden jókívánságával erősen ránk férő Újesztendő sorai: „Alsó kék ég, felső kék ég, dicsérd Uradat / Urad, áldjad menny, föld, tenger, Te megtartódat!”.
Dalinda: Átjárók. Fonó Budai Zeneház, 2020, Budapest.
