Cirkuszt mint falat kenyeret

Azon kevesek közé tartozom, akiket gyerekkorában nem fogott meg a cirkusz világa, így a nosztalgia nem segített át a kezdőlépéseken, amikor kezembe vettem a Cirkuszi csodaemberek című életinterjú köteteket. Elfogulatlanság nélkül kellett hát felfedeznem, miért lehet érdekes egy cirkuszművészekről szóló interjúkötet olvasgatása.

A könyvekben akrobaták és állatidomárok is megszólalnak Fotó: Éberling András

A filoszi szemlélet, mint sokszor máskor, most is segített, ugyanis nekem a filozófia nemcsak bölcsességkedvelőt, hanem bölcsességkeresőt is jelent, azt a magatartást, ami a hasznos, nagy ívű gondolatiság meglátását jelenti a tények mögött. De maradjunk először az említett tényeknél. Az öt kötetből álló, impozáns, képekkel és dokumentum értékű fotókkal ellátott kötet olyan zsonglőröket, akrobatákat, bohócokat, állatidomárokat mutat be, akik egész életművükkel a szakma színvonalassá tételét, megőrzését szolgálták; a rögzített beszélgetések célja azonban nem csupán a szakmai eredmények összegyűjtése, bemutatása volt.

Amint a kötetekhez írt előszavában Fekete Péter, kultúráért felelős államtitkár is hangsúlyozza, a megjelenés célja mindannak a tudásnak és erkölcsiségnek a fia­talabb nemzedékre való áthagyományozása volt, amit a gyakran nagy cirkuszi dinasztiákból származó művészek, nemzedékről nemzedékre fölhalmoztak. Olyan világhírű produkciók létrehozói mesélnek pályafutásukról, mint például Zsilák György, idősebb Richter József, a Simet család tagjai, Donnert Márta vagy Schneller László. Az életútinterjúkat Szekáry Zsuzsanna, a Fővárosi Nagycirkusz sajtómunkatársa készítette, aki nem csupán szakmai témákról kérdezte a cirkuszművészeket, hanem magánéletükről, nehézségeikről, motivációikról és arról is, hogyan sikerült átvészelniük a történelem viharait.

A könyvekben akrobaták és állatidomárok is megszólalnak
Fotó: Éberling András

A Cirkuszi csodaemberek legérdekesebb történetei közé minden bizonnyal az állatidomároké tartoznak, akik nemcsak a vízilovakkal, madarakkal, tigrisekkel, kígyókkal vagy lovakkal való bánásmód titkaiba avatják be az olvasót, hanem az állatokhoz fűződő mély, érzelmi kötelékről is vallanak. A könyvsorozat másik kiemelten fontos területe az interjúk azon részei, amikor a művészek őszintén mesélnek a szakma árnyoldalairól is, hiszen nem csupán az állandó vándorlás nehezítette életüket; az államosítás például több cirkuszi családot sodort az éhezés szélére, de voltak, akiknek komoly sérülésekből kellett felépülniük vagy betegen színpadra lépniük.

Egy kívülállónak is megható az a mindent lebíró akarat, amellyel a művészek megküzdöttek a színpadon maradásért, a sikerért. A magasban, drótkötélen való egyensúlyozás ezúttal nemcsak egy-egy cirkuszi produkció esszenciáját jelenti, hanem mindazt a harmóniateremtő készséget és lelki egyensúlyozó-készséget, nem utolsó sorban pedig alázatos szeretetet is, amellyel ezek az emberek a közönség elé álltak, de nemcsak szórakoztatni, hanem nemes jellemükkel tanítani is.

A cirkuszi szakma minden különlegessége ellenére is azt kell írnom, hogy nem igazán lényeges, amíg ez az emberi magatartás nincs mögötte, mert ez lehet a kulcs az emberfeletti produkciók megvalósításához, a csodához. Ezért van szüksége ez emberiségnek évszázadok óta cirkuszra. A cirkuszt és kenyeret felkiáltás természetesen mit sem ér, amíg esztelen gladiá­torviadalokat és értelmetlen erőpróbákat értünk rajta, viszont abban a pillanatban létszükségletté válhat, amint erkölcsiséget képvisel. Ennek fényében akár módosíthatnánk is a híres mondást a következőképp: Cirkuszt mint (falat) kenyeret.