Egy időtálló klasszikus rockalbum a legendás Deep Purple-től

Hölgyeim és uraim, kapcsolják be a lemezjátszót, CD-lejátszót vagy komputert, kössenek össze előfokot és végfokot, állítsák be kellő mélységűre a mélységszabályzót vagy egyszerűen csak tegyék föl a fülhallgatót, és bízzák magukat arra, amit hallanak: fémesen csusszanó, sistergő hangokat – mintha a végtelenbe vezető zsilipkapu tárulna föl – követő eksztatikus dob- és cintányérpergetés, egy gyomorsimogató, laza pendítés a basszusgitáron, majd egyszerre lép be a ragyogó és bugyborgó Hammond orgona, az ércesen öblös Fender Stratocaster, és egy elszánt, karcos, érzelemdús, kristálytiszta ének.

Juhász Kristóf
2021. 07. 28. 6:30
INDIA-MUSIC-DEEP PURPLE-PERFORM
Members of the popular British rock group "Deep Purple" Roger Glover (L), Ian Gillan (C) and Ian Paice (R,background) perform during a live concert in Bangalore 01 April 2001. The band perfoming live for the second time in India is donating all the proceeds from the show towards the rehabilitation of the victims of the devastating earthquake in Gujarat that left more than 25,000 dead. The band which was one of the pioneers to introduce fusion of classical and rock music with their 1970 album "Deep Purple in Rock", introduced the term "Hard Rock". (FILM) AFP PHOTO /INDRANIL MUKHERJEE (Photo by INDRANIL MUKHERJEE / AFP) Fotó: INDRANIL MUKHERJEE

Hölgyeim és uraim, kapcsolják be a lemezjátszót, CD-lejátszót vagy komputert, kössenek össze előfokot és végfokot, állítsák be kellő mélységűre a mélységszabályzót vagy egyszerűen csak tegyék föl a fülhallgatót, és bízzák magukat arra, amit hallanak: fémesen csusszanó, sistergő hangokat – mintha a végtelenbe vezető zsilipkapu tárulna föl – követő eksztatikus dob- és cintányérpergetés, egy gyomorsimogató, laza pendítés a basszusgitáron, majd egyszerre lép be a ragyogó és bugyborgó Hammond orgona, az ércesen öblös Fender Stratocaster, és egy elszánt, karcos, érzelemdús, kristálytiszta ének.

A rock (egyik) hőskorának analóg sztereóhangzása keresetlen őszinteséggel tépi le a fejünket, s mire észbe kapunk, már át is száguldott rajtunk két verze, két refrén, egy villanásnyi bridge, amiben mindenki kiáll, csak a dob marad, és épp egy basszusszóló ugrik át észvesztő tempóban orgonaszólóra, és ha számolni akarnánk a nyaktörő tempóváltásokat, akkor vissza kéne tekernünk a dalt vagy tízszer.

A legújabb tehetségkutató-győzteseket halljuk, az új évezred új reménységeit… pardon, csak vicceltem: egy 1971-ben megjelent lemezt hallunk, a Deep Purple Fireballját – annak is címadó nyitódalát részleteztem az imént. Aki még nem hallott róla, az a fejére hamut hintve, köntösét megszaggatva hallgassa meg ebben a szent pillanatban az egyetemes zenetörténet kevés tökéletes albumának egyikét. Aki pedig rég ismeri, az nézze el egy elborult zenebolond áradozását egy olyan lemezről, amiről már mindent elmondtak, amit lehetett, egy olyan zenekarról, ami nem stílust és iskolát, hanem stílusokat és iskolákat teremtett.

A Fireballra a Purple már túl volt egy izgalmas szimfonikus kísérleten a Royal Philharmonic Orchestrával, kiadta a par excellence hard rock lemezt, az in Rockot (konkrétan az előző évben – a Fireballt követő évben pedig a szintén legendás Machine Head jön ki, tobzódtak a muzsikusok, kérem), s a legendás ötös felállás, mint akik jól végezték dolgukat, tovább fokozták a csodát, és fölvettek egy zseniális, kedélyesen kísérletezgető albumot, amin minden dal, sőt szinte minden hang egy önálló, színes entitás. Ahogy minden alkotó is: Ian Gillan smirglihangja bármire képes lágy dallamívektől az eksztatikus sikolyokig. Gillan mester leghatékonyabb követőinek a brit szcénában talán Bruce Dickinsont és Rob Halfordot tekinthetjük, de számomra minden nagyrabecsülésem mellett mindig is a rockősforrás lesz a legnagyobb. Roger Glover és Ian Paice ritmusszekciója nem alapokat szolgáltat, hanem teljes értékű alkotótársak végtelen kreatív energiáit küldi John Lord (Isten nyugtassa!) és Ritchie Blackmore egymással vetekedő, hagyományosabban vett szólóhangszerei mellé (nem alá!), ráadásul mindenki száz színben használja instrumentumát. A lassú, súlyos, drámai Foolsban csellóhatású gitárszólót hallunk, az Anyone’s Daughter könnyednek ható, ám a felszín alatt annál tragikusabb countryjában ­slide gitárt, zongorát, meg csak úgy fölényesen odakent csörgődobot, a No One Came-ben szavaló énekbeszédet az ellenállhatatlan, bólogatós lüktetéshez, meg egy olyan gitárszólót, hogy szinte harapni lehet – talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy a világ gitárosainak jó fele Blackmore mester örökségéből él. És ott van még a hipnotikus orgonabúgás, ami ötven év távlatából is ugyanúgy megbabonáz. Életkor szempontjából, ha apám nem is, a nagybácsikám lehetne ez a lemez, de amennyi ötlet, energia és alkotói kedély szorult bele, éppen olyan, mintha csak tegnap született volna.

 

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.