Bevallom, soha nem néztem utána az Asterix-képregénysorozat alkotói életrajzának: számomra René Goscinny és Alberto Uderzo munkássága az örök klasszikusoknak abba a sorába tartozik, ahol – remélem, ez nem hangzik kegyeletsértőn – szinte már nem számít, hogy a való életben mi van éppen a szerzőkkel.
Ma reggel, amikor megtudtam, hogy elhunyt a fent nevezett képregénysorozat rajzolója, utánanéztem a szerzőnek, hogy illő módon meggyászolhassuk – és köszönetet mondhassunk neki a gyermekeimmel együtt, amiért a járvány miatti karantén óráit nemcsak elviselhetővé teszi, hanem derűvel aranyozza be: sok mindenen tudunk kacagni, de egy-egy jól sikerült Asterix-poén talán mindenen túltesz.
Az álmában szívrohamot elszenvedő, kilencvenkét éves rajzoló 1927-ben született Franciaországban. 1951-ben ismerkedett meg René Goscinnyvel, és együtt kezdték el – többek között – az Asterix-sorozatot, amely túlzás nélkül nemzetközi jelentőségű képregénnyé (majd rajzfilm- és filmsorozattá) lett, és számos generációra tett felejthetetlen hatást; talán nincs is ember, aki ne ismerné a két derék gallt. (Nem beszélve arról, micsoda szolgálatot tettek ezzel a francia önazonosság-tudatnak és nemzeti büszkeségnek.) Goscinny írta a történetek forgatókönyvét, Uderzo rajzolta őket, és ez így ment egészen Goscinny 1977-es haláláig. Ezután folytatódtak az Asterix-történetek, Uderzo egyedül írta és rajzolta őket, de barátja emlékére a korábbihoz hasonlóan a szerzőpáros neve alatt jelentek meg 2011-ig, amikor ő is visszavonult az alkotástól.
Meggyőződésem, hogy nincs annál nagyobb szolgálat, mint ha derűt tudunk varázsolni embertársaink életébe – éppen ezért örök hála illeti mind a szerzőpárost, mind pedig Alberto Uderzót, aki mindannyiunk emlékezetébe örökre beégő arcot és képet adott a két gall kópénak, Asterixnek és Obelixnek, és számos gyereknek, felnőttnek szerzett felhőtlen, boldog órákat.
