Az akadémikusok halálhíre későbben jut el a köztudatba és kisebb a visszhangja is, mint például a rockzenészeké. És ezt nem azért írom, mintha nem rendített volna meg a művészek elveszése. Minden embertársam elmúlása mélyen megrendít. Csak furcsállom, hogy Kiefer Ferenc Széchenyi-díjas nyelvész, az MTA rendes tagja halálhírével csak ma este szembesültem, miközben már szombaton elhunyt. Jövő év májusában lett volna 90 éves. A Magyar Tudományos Akadémia megemlékezéséből idézek: „Könyvei, szakcikkei az előfeltevések elméletéről, az aspektus formai és jelentéstani összefüggéseiről, a szóösszetételek természetéről jelentős nemzetközi visszhangot váltottak ki, a mai napig e területek legjobban ismert nemzetközi szakértői között tartják számon, amit a nyelvészetben meglehetősen ritka, 5 ezer fölötti hivatkozásszáma is mutat.”
Kiefer Ferenc az Akadémiai Aranyérem átvételekor 2018-ban
Fotó: MTI/Soós Lajos
Aki ennél többet szeretne a tények szintjén megtudni Kiefer Ferencről, ajánlom forduljon a Wikipédiához, tartalmas szócikkből tájékozódhat. Nekem egy mulatságos és egy különleges emlékem fűződik a fanyar kijelentésekkel nem fukarkodó akadémikushoz (akinek eredeti végzettsége matematikus volt, bár orvos szeretett volna lenni). A szemantikát, az előfeltevések elméletét ezzel az egyszerű példával illusztrálta: „Mari csúnyább Évánál. Mindkettő csúnya, de ezt nem mondom ki.” A különleges emlékem pedig az, amikor arról olvastam, azért tanult koreaiul, mert pontosan akarta érteni, hogy mit mond valami szöuli konferencián az ország nyelvén a megnyitó beszédében. Nyolcvanéves volt akkor, a konferencia két, talán három évvel korábban.
Kiefer Ferenc a pragmatika tárgykörében az „udvariassági hazugságokat” tanulmányozta. Egy ilyen udvariassági hazugságot próbálok én is megfogalmazni, az ő stílusában: nem rosszabb a világ nélküle, csak kevésbé jó. Nyugodjon békében!
