Komor világot vázol föl Petőcz András idén egy kötetben megjelent Idegenek-trilógiájában, egy minden határában föloldott, apokaliptikus Európát egy nyomasztó közeljövőből. Más az elbeszélői hangnem, de a hangulat hasonlóan nyomasztó, mint Orwell 1984-ében. De még szorosabban idekívánkozik J. M. Coetzee-től A barbárokra várva, Michel Houellebecqtől a Behódolás vagy akár Albert Camus szétesett, meghasonlott és dermesztően reális világa.
Egy nyolcéves kislány meséli el történetét öregkoráig. A gyermekszereplő perspektívájából különösen kegyetlen a miliő, ahol az okokat ugyanúgy nem értjük, ahogy a gyermek, sosem derül ki, tulajdonképpen ki az ellenség, ki harcol kivel, milyen országokban is járunk, csak katonák vannak, meg barbárok, meg áldozatok, meg minden méltóság elfeledése a puszta túlélésért.
„Tudod, mi az, hogy törvény, kislány? Az a törvény, amit mindenkinek be kell tartania. Ezekre azért van szükség, mert így tudjuk azonosítani az állampolgárokat. A biometrikus azonosítók segítségével biztosak lehetünk abban, hogy ez az igazolvány garantáltan a tiéd, azt más nem tudja használni, hamisítani sem lehet. Az ilyen új igazolványokkal a rossz szándékú embereket, a bűnözőket sokkal könnyebb lesz kiszűrni, ellenőrizni, ezáltal a mi életünk lesz biztonságosabb, nyugodtabb. Akinek nincs semmi takargatnivalója, annak az ilyesmitől nem kell félnie. A kedves nő, miközben beszél, már meg is teszi az előkészületeket.
– Gyere ide, kislány, add a jobb kezed, az ujjaidat tedd rá erre a gépre, úgy, a hüvelykujjat is, rendben, nem mozgatjuk a kezünket, mozdulatlanok maradunk egy pillanatra, vigyázat, figyelem, most, erősen nyomd rá az ujjaid, úgy, nagyon jó, készen is vagyunk! Aztán egy kamerába kell belenéznem.
– Nagyra nyitod a szemed, jól van, kislány, úgy, nem pislogsz, most, kész! – mondja a kedves nő, és láthatóan boldog.
– Tudod, kislányom, ez még nekünk is új, most tanuljuk. Látod, itt vannak a képernyőn az ujjlenyomataid, itt pedig a szembogarad íriszének a lenyomata, nézd, milyen szép! Ezeket számítógépre visszük, aztán mintegy láthatatlanul belehelyezzük az útleveledbe. Ha majd elutazol egyszer, bármerre jársz is a világban, ezzel azonosítani tudnak.”
Hősünket a kedves hivatalnok monológja előtt nem sokkal erőszakolták meg úgy, hogy kórházba került. Egy katona, szintén a meg nem nevezett, regénybeli világ törvényének szolgája. Egy olyan világé, ahol együtt él a technokrácia, a legmélyebb nyomor, a legkegyetlenebb erőszak, és minden a hatalomról szól. Az idézettnél sokkal brutálisabb jelenetekkel is találkozhatunk, ebben épp az a hátborzongató, hogy teljesen ártatlannak tűnik. Pedig ez is a káosznak ahhoz a világához tartozik, ami esélyt sem ad a szereplőknek a normális életre.
Ahogy a hősnő mondja később a fogolytáborban: „Az egyik szabadnap utáni kora hajnal volt éppen. Látom magunkat, ahogy készülődünk munkába menni. Akkoriban sem mondom azt magamban, hogy hétfő, mert nem vagyok abban biztos, hogy valóban hétfő van, annyit tudok csak, hogy ez a nap a szabadnapunk utáni nap, nevezhetném akár hétfőnek is, de ez olyan lenne, mintha elfogadnám, hogy itt is olyan napok vannak, mint a normális világban, ahonnan jövök. Persze nem mondhatom azt, hogy normális világból jövök, már az sem volt éppen normális világ, amelyikben akkor éltem, amikor még gyerek voltam, és élt az anyám, és a barátnőmmel, Amélie-vel mentünk játszani a házuk pincéjébe. Igazából már az sem volt normális világ.”
Az Idegenek-trilógiától biztosan lesz néhány álmatlan éjszakánk.
Petőcz András: Idegenek-trilógia. Napkút Kiadó, 2020.
