Hetven éve alakult a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat

Az Osztrák-Magyar Monarchiában és a Horthy-korban csak a tőke mennyisége döntötte el, hogy valaki alapíthat-e lemezkiadót, ez volt a cenzus, ami alapján eldőlt, hogy kik lehetnek a lemezpiaci szereplők. Az 1945 utáni kommunista hatalomátvétellel gyökeresen megváltozott a helyzet: a pártállami ideológia jegyében a kis kiadókat (Pátria, Odeon, Durium, Radiola, Tonalit, His Master’s Voice stb.) államosították, és létrehoztak belőlük egy nagy állami monopolcéget, amit Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnak (MHV) neveztek el. Rákosiék hozzáállását híven jelzi, hogy nem is kulturális, hanem pusztán gazdasági tranzakciónak szánták a lépést, így éppen hetven éve, 1951. május 24-én a 206/1951. számú népgazdasági tanácsi határozattal hozták létre az onnantól kezdve egyetlen magyar lemezkiadót.

2021. 05. 24. 6:55
Az MHV stúdiója
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Meggyűlt a bajuk a korábbi kis lemezkiadóknak a Minisztertanácsnak nevezett akkori kormány által létrehozott, mindössze 1949–1952 között működő Népgazdasági Tanáccsal, és a sors furcsa fintora, hogy éppen ez az államigazgatási szerv húzta keresztbe további működésüket. Noha a kommunista lózungok szerint a Népgazdasági Tanács feladata „a népgazdaság fejlesztése, általános irányelveinek meghatározása, a népgazdasági tervek irányelveinek kiadása, az egyes gazdasági minisztériumok és az egyéb gazdasági szervek működésének összehangolása” volt, azért ebbe bőven belefért, hogy a még meglévő kisebb vállalkozásokat megszüntessék, és beolvasszák a nagy pártállami kohóba.

Államosítás tizenöt fővel

Erről árulkodik a levéltárban fennmaradt irategyüttes is, amelynek meghatározó, óriási része szól ezekről a köztulajdonba vételekről, azaz az államosításról, amit ma már nyugodtan nevezhetünk lopásnak, hiszen kártalanítás nélkül történt. (A kérészéletű Népgazdasági Tanács ellenőrzése alá tartozott egyébként az Országos Tervhivatal, a Központi Statisztikai Hivatal és az Állami Ellenőrzési Központ is, valamint felügyelte az államosított ipar, a kereskedelem és a bankrendszer újonnan létrehozott struktúráját.)

Az MHV-t létrehozó népgazdasági tanácsi határozatnak volt egy bizalmas záradéka, ami kitűnően tükrözi a Rákosi-rendszer hozzáállását a kultúrához, és alapvetően a saját hatalmához is. A Kádár-rendszerben is érvényben maradt klauzula kétféle hanglemezárat határozott meg: az első csoportba a „szocializmus építését szolgáló”, ezért a kulturális tárca költségvetésének a terhére államilag támogatott, a másodikba a normál adókulcsba eső hanglemezek kerültek.

Ebben a diszkriminatív intézkedésben már messze nem arról volt szó, hogy szabadon ki lehetett volna adni mindazt, amire közönségigény volt, hanem kifejezetten előnyt élveztek a kommunista tömegdalok, csasztuskák, illetve természetesen a szovjet indulók és az ottani zeneszerzők művei.

A szovjet befolyás azonban nemcsak ideológiai téren valósult meg, hanem a gyakorlati életben is, hiszen a lemezek préselését – ami az egyik kulcsmozzanat a mindenkori vinillemez-kiadásban – az első években szovjet tulajdonban lévő vállalat végezte. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy kezdetben főként kiadói joggal jött létre a mindössze tizenöt főt számláló MHV, de már ekkor célként tűzték ki az önálló magyar hanglemezgyártást is. 1959-ben előrelépés történt ez ügyben (bár a teljes áttörést a dorogi lemezgyár 1976. decemberi átadása jelentette), amikor a fejlesztés érdekében január 1-jétől a Művelődésügyi és a Kohó- és Gépipari Minisztérium megállapodása értelmében a XI. kerületi Fehérvári úton a Kábelgyár (1964. január 1-jétől új nevén Villamosszigetelő és Műanyaggyár) licence-díj fejében az MHV által készített hangfelvételekből lemezeket készített.

„A gyártás a szórakoztató lemezek felé tolódott el”

A Kádár-rendszerben 1986-ig monopolhelyzetet élvező vállalatról az 1958. januári művelődésügyi minisztériumi ellenőrzéskor Tihanyi Miklós revizor megállapította, hogy az államosítás óta eltelt hat év alatt 2827 felvételt készítettek, amelyek minőségével a szocialista országok is meg voltak elégedve – valószínűleg nem voltak nagy elvárásaik, vagy ukázba adták nekik, hogy tegyenek így. Az MHV piaci térnyerése azonban lassan kezdődhetett, mert a beszámolóból az is kiderül, hogy ezeknek a felvételeknek a negyven százaléka bizony 1956–1957-ben készült, és az 1951–1955 közötti hosszabb időszakban a fennmaradó rész. A stílusok közötti arányok megoszlása is igen beszédes: a repertoárból csaknem negyvenkilenc százalékban részesült a komolyzene és alig több mint huszonnégy százalékban a tánczene, a többit a mozgalmi dalok, a népzene és az operett tették ki. A szocialista ideológiának megfelelően az állami ellenőrök túlzottnak találták az MHV-ban kiadott tánczene mennyiségét, amit ráadásul még a kereskedelemmel sem egyeztettek – írták megrovóan. De ha logikusan belegondolunk, nem is volt erre szükség, hiszen annyira alacsony volt a kínálat, hogy az emberek mindent megvettek, ami megjelent. Mivel nagy volt a kereslet a könnyűzenei lemezekre, amit esélyük sem volt kielégíteni, a revízió azzal a képtelen ötlettel állt elő, hogy csökkentsék a tánczenei lemezek (egyébként addig sem túl nagy) sokféleségét, így nagyobb lehetőségük lett volna ugyanabból a lemezből többet préselni, ráadásul így kevesebb percdíjat kellett volna kifizetni a zenészeknek, akiknek ekkoriban az eladott lemezek után – természetesen a szerzőkön kívül – ez volt az egyetlen bevételi forrásuk, nem lévén előadói jogdíj.

A pártállami hivatalnok azt is az MHV szemére hányta, hogy ízlésromboló és kultúrpolitikailag káros, ha túl sok tánczenét jelentetnek meg. A Hollós Ilona által énekelt, Csokoládé című slágert például ilyen okok miatt hiba volt szerintük háromféleképpen is felvenni, mert emiatt hiúsult meg Kodály és Bartók egyes műveinek a felvétele, ami persze barokkos túlzás lehetett. A könnyűzenei felvételek költségeit is magasnak ítélték meg, mivel – mint kiderült – Fényes Szabolcs és Behár György dalainak a hangszerelése és rögzítése több pénzt emésztett fel, mint Bach C-dúr szonátájának a Yehudi Menuhinnal való felvétele. Nehezen hihető, de azt állították, hogy a harminc-negyven zenésszel felálló tánczenekar – ide sorolták Tabányi Mihályt és Martiny Lajost, utóbbi a hagyomány szerint első volt a magyar rock and roll-felvételt készítők között – felvételeinek az elkészítési költsége drágább volt a nemzetközi sztárnak számító komolyzenészek gázsijánál. A szinte haditudósítói jellegű jelentés megállapította:

„A lemezek műfaji megoszlása azt mutatja, hogy a gyártás a kultúrpolitikai feladatok sérelmére teljesen a szórakoztató lemezek felé tolódott el.”

Nemcsak a Művelődésügyi Minisztériumból jöttek ellenőrizni, hanem többek között az MHV igazgatója, Fehérvári Jenő is beszámolt Aczél Györgynek a működésükről.

Fővárosi Tánczenekar, zenekarvezető Martiny Lajos
Fotó: Fortepan/Bauer Sándor

Az egyik ilyen jelentésben szerepelt, hogy a hanglemezek terjesztését a Keravill nem oldotta meg szakszerűen, a hat elemi végzettséggel rendelkező cégvezető javaslata szerint csak akkor árusítsanak ebben a hálózatban lemezeket, ha az adott településen nem volt könyvesbolt, bár – ellentétben Fehérvári Jenő megjegyzésével – utóbbi helyeken sem volt sokszor a könnyűzenéhez értő eladói munkaközösség.

Mivel a hanglemez az egész keleti blokkban hiánycikknek minősült, ezért a Keravill vezetője felvetette, hogy ezeknek az országoknak küldjenek évi harmincezer lemezt, ami akkoriban nem számított elhanyagolható mennyiségnek, mivel a kapacitás az ötvenes években még messze nem érte el éves szinten sem a milliós mennyiséget. Éppen ezért szükségesnek tartotta, hogy „ha nem akarunk megrekedni a tánc – és operettlemezeknél, ezeknél a könnyen gyártható tömegcikkeknél, hanem súlyt helyezünk arra, hogy kultúrforradalmunknak, a tömegek színvonalas szórakozásának kedvelt eszköze, a hanglemez az üzletekben bő választékban álljon a vásárlók rendelkezésére, és az exportigényeknek is meg tudjunk felelni, úgy a megtörtént profilrendezés után továbbmenőleg foglalkozni kell a hanglemezgyártás fejlesztésének kérdésével”. Ezt a kívánalmat persze be kellett építeni a három-, illetve az ötéves tervek keretébe.

Aczélék ugyanakkor az MHV műszaki állapotát nem látták túlságosan elkeserítőnek, ellentétben a zenészekkel. A terjesztést viszont akadályozta, hogy kevés volt a lemezjátszó, ezt feljegyzésében Jakab Pál, a Művelődésügyi Minisztérium pénzügyi és szervezési osztályának a megbízott vezetője is felvetette 1962-ben. A lemezkiadást még inkább nehezítette, hogy legalább öt minisztérium felügyelte a folyamatot, ez ellen még a komolyzeneszerzők is felemelték a hangjukat. A felvételek repertoárját végső soron mindig a Színházi és Zenei Főigazgatóság, később a Művelődésügyi Minisztérium zene- és táncművészeti főosztálya cenzúrázta. Mindezt annak a fényében tette, hogy a hatalom belátta: érdemes a tánczenét is kiadni, mert azt veszik tömegesen az emberek. Ezt a tényt egyébként Sárai Tibor, a Magyar Zeneművészek Szövetségének a főtitkára nehezen fogadta el, amit még a pártközpontnak is megfogalmazott. Összehasonlításul felhozta, hogy míg Bartók zongoraművéből, a Kolindákból háromszáz darab került forgalomba, és javarészt azokat sem adták el, addig a Pancsoló kislány című slágerből kilencvenötezer fogyott.

Tipikus szocialista attitűd

Az MHV szinte ugyanúgy bonyolította ügyeit, mint bármely más hivatal, holott a piaci viszonyokra jobban kellett volna ügyelnie. Volt, akit személyes érdekek miatt pártfogoltak, és volt, akit nem, ebben a miliőben pedig a piac- és sikerorientált könnyűzenészeknek csak a kiválasztott része érvényesülhetett, és persze óriási hendikeppel indultak a Nyugat meghódításában is. Tipikus szocialista attitűddel és körülmények között irányították a lemezkiadást, ezek közül a kötött devizagazdálkodás, tehát az, hogy nem költhettek korlátlanul külföldi pénznemben, a határon túli menedzselési tevékenységet szinte teljesen megbénította. Ezzel magyarázható, hogy Nyugat-Európában az MHV nemigen akarta az Omega angol nyelvű lemezeit terjeszteni, azt átengedte ottani társaságoknak, míg Kelet-Közép-Európát elárasztották a Rottenbiller utcában felvett lemezekkel, ebbe a térségbe viszont a nyugati óriásvállalatokat nem engedték be.

Monopolhelyzetük miatt sokszor nemcsak a zenei teljesítmény volt a döntő, hanem az, hogy milyen volt a személyes kapcsolata egy-egy zenésznek vagy énekesnek az MHV vezetőivel.

Ez a szinte a feudalizmusra emlékeztető személyi függési rendszer vezetett nem egyszer a kontraszelekcióhoz, ami részben magyarázatot ad a magyarok külföldi sikertelenségére is.

A monopolhelyzet másik velejárója az MHV divatdiktáló szerepe volt, mert amit ők nem fogadtak el publikálható produkcióként, az nem kerülhetett a nagyközönség elé, így nem is lehetett belőle sláger, tehát kötelességszerűen és szükségszerűen cenzúráztak. Ez történhetett felsőbb utasításra, de megesett, hogy önszorgalomból tették ugyanezt. A szocialista táborban ugyanis nem mindig az döntötte el, hogy mi kaphatott publicitást, hogy milyen sokan keresték az adott művet, vagy mekkora művészi értékkel bírt, hanem az, hogy mennyire felelt meg a kommunista művészeti eszmeiség kritériumainak. Az MHV ilyen módon hozzájárult a párt és az állam hatalmának a nyomásgyakorlásához, amellyel egyes zenekarokat felkaroltak, és ideig-óráig vagy akár belföldön hosszabb ideig sztárrá avanzsáltak, másokat pedig kirekesztettek a széles körű nyilvánosságból. Tevékenységük jelentősége a mai napig abban áll, hogy lényegében azok a zeneművek hallhatók ebből a korszakból a tévékben, rádiókban, amelyeket ekkor rögzítettek, ami nem feltétlenül ad teljes képet a Kádár-kori könnyűzenei életről.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.