Az MHV miniszterhelyettesek kereszttüzében

A Kádár-rendszerben monopolhelyzetben lévő Magyar Hanglemezgyártó Vállalatot (MHV) jogosan tekintette a zenészszakma túlnyomó többsége cenzurális hatalomnak (is). Valóban, sok esetben a cég vezetői a maguk belátása szerint döntöttek egyik vagy másik előadó produktumainak megjelentetéséről, ideiglenes vagy tartós íróasztalfiókba való süllyesztéséről.

Minőségellenőrzés a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál Fotó: Fortepan

Erdős Péter, „a botfülű popcézár” egyenesen azzal kérkedett még a rendszerváltás hajnalán, egyszersmind a halála előtt nem sokkal vele készített mélyinterjúban is, hogy soha senki nem adott neki utasítást „felülről”, mindig a maga – és persze Bors Jenő MHV-igazgató – belátása szerint cselekedett. Ez persze nem volt igaz, mert osztályvezetői szinten meg az a narratíva járta az MHV-nél, hogy ha cenzúráztak valakit, akkor az rendszerint felülről jött utasításra történt, de valószínűleg a kétféle elbeszélési mód egyszerre igaz: volt, amikor a maguk feje után mentek az MHV vezetői, mert úgy látták, hogy a szocialista erkölcstől végképp messze áll az adott hanganyag, ezért nem is kell megkérdezni a felettes szervektől, hogy mit tegyenek (ezt hívták öncenzúrának), máskor viszont hajbókolniuk kellett a pártállami utasításoknak, és ennek nyomán akadályozták meg vagy hátráltatták egyes lemezek megjelenését vagy legalábbis szóltak bele tevékenyen a szövegvilágukba.

Befuccsolt Hanglemezklub

Az MHV kultúrpolitikai ellenőrzése több szálon futott a Kádár-rendszerben. A pártközpontból és a kulturális tárcától jövő telefonos „kézi vezérléstől” kezdve a pártállami általános irányelveken keresztül széles volt a hatalomtechnikai paletta, s ezen érdekes színfoltokként jelentkeztek az MHV-nál tartott művelődésügyi minisztériumi revíziók, amelyeket rendszeres időközönként végeztek el. Ötvenöt éve, 1966-ban szintén végeztek efféle ellenőrzést, amelyről a legmagasabb körökben is esett szó. Olyannyira, hogy erről Polinszky Károly művelődésügyi miniszterhelyettes kifejezetten Aczél Györgynek számolt be, aki ekkor hivatalosan épphogy csak egy grádiccsal volt feljebb előbbinél, mert a művelődésügyi miniszter első helyettese volt, de rossz nyelvek, vagy inkább a realisták szerint – Tamkó Sirató Károly után szabadon – igazából az „első felettese” volt, mert lényegében ekkorra már a kulturális élet minden területét ő felügyelte famulusain keresztül egy személyben Kádár János egyik legbelsőbb bizalmasaként (egy számjegyű volt, akikkel Kádár tegező viszonyt ápolt, ő közéjük tartozott). Polinszky Károly szerepe ebben az esetben mindössze gazdasági vonatkozású volt, az ideológiai ellenőrzés Aczélhoz tartozott. Polinszky szinte mérnöki precizitással ismertette a tényeket az MHV által szervezett Hanglemezklubról, ami mindössze kilencszáz fős létszámával kudarcot jelentett – abban az időben, amikor a könyveket több százezer példányban adták ki, ez tényleg nem számított sikernek –, pedig a jobb lemezterjesztés és a profit növelése érdekében alapították. A tagok hat darab lemez vásárlása esetén a hetediket ingyen kapták, viszont a klub működése veszteséges volt, mert mindössze tizenháromféle – 1967-ben „már” huszonnyolcféle – lemez szerepelt a repertoáron, ráadásul ebből kettőt a XX. századi magyar komolyzenéből kötelező módon kellett választani. El lehet képzelni, ahogy a beatrajongók tolongva „sorban álltak” egy-egy jóféle Kadosa Pál- vagy Farkas Ferenc-felvételért…

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat stúdiója
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Az MHV vezetői éppen ezért a jobb terjesztés érdekében közvélemény-kutatást készíttettek, és hirdetésekre szerződtek a Magyar Ifjúság, az Országos Filharmónia Műsorfüzet, a Népszabadság és a Film, Színház, Muzsika című lapokkal. A nem megfelelő lemezkiválasztás mellett a kudarc másik oka az lehetett, hogy a kereskedők nem voltak érdekeltek az eladásban, viszont az új gazdasági mechanizmus előszele érződött annyiban, hogy az MHV-nél piackutatással kezdtek foglalkozni, igaz, meglehetősen kezdetleges szinten. Propagandájukban a televízió és a rádió játszott fontos szerepet, illetve a hanglemeztasakok, amelyeket igyekeztek a korábbiaknál igényesebbre, figyelemfelkeltőbbre varázsolni. A lemezek megjelenésén és a reklámon kívül fontos szerepet játszott még a takarékosság az MHV programjában, ennek jegyében a minisztériumi jelentés szerint 1965-ben kétszáznégyezer forintot spóroltak meg – hogy egészen pontosan milyen úton és mivel, arról nem szól a fáma –, amit a revízió az 1964. decemberi párt- és kormányhatározatok végrehajtásaként értékelt. Pedig ideológiai szempontból nagy volt a nyomás az MHV-n: 1966. július 1-jétől a szovjet hanglemezek kereskedelme átkerült hozzájuk a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalattól.

Pártos vezetés, előretörő könnyűzene

Előfordult, hogy minisztériumok csatáztak az MHV feje fölött, illetve betámadta a Ravill az MHV-t, aminek persze anyagi okai voltak. Egy alkalommal emiatt speciális revíziót, úgynevezett célvizsgálatot kellett tartani, amit Dominek Márta, a Művelődésügyi Minisztérium revizora végzett el 1967. július 6–13. között az MHV-nél egy olyan incidens miatt, aminek hullámai még Polinszky Károly miniszterhelyettesig is eljutottak. A Belkereskedelmi és a Művelődésügyi Minisztérium ugyanis megállapodott a debreceni és a szegedi hanglemezboltok megnyitásáról, a két üzlet megnyitásának költségeit pedig az MHV vállalatfejlesztési alapjából finanszírozták. Egy véletlen összegelírás miatt azonban, aminek – mint utólag kiderült – egyébként semmi jelentősége nem volt, mert a megbeszélt aktuális összeget már úgyis kifizette az MHV, a Ravill, mint a lemezboltok üzemeltetője, bepanaszolta a Művelődésügyi Minisztériumnál az MHV-t. A miniszterhelyettes végül természetesen az MHV-nak adott igazat ebben az ügyben, és a két vidéki egyetemi városban létrejött legalább egy-egy lemezbolt. A hiánygazdaság elátkozott viszonyai között ez nem is volt annyira kis szó.

Nemcsak a lemezboltokkal, hanem a könnyűzenészekkel is mostohán bánt a pártállami rendszer által meghatározott koordináták közé kényszerítve a hatvanas évek közepén az MHV, az utóbbiaknak kifizetett felvételi költségek és honoráriumok összegei magukon viselték az MSZMP KB útmutatásainak elvárásait.

A legtöbb pénzt előadói tekintetben a komolyzenébe fektette az MHV, az operett ennek átlagosan a felét, a tánczene pedig a negyedét kapta.

A hangszerelési költség viszont a könnyűzenében volt a legtöbb, ennek magyarázata a minisztériumi revíziók szerint a „kottanélküliségben” volt keresendő. A pártállami hatalmi hierarchia szolgálati útvonala jól kimutatható abban is, hogy 1964. március 27-én a Művelődésügyi Minisztérium Színházi és Zenei Főigazgatósága kérésére az MHV beterjesztette a tárcának az előadóművészek és az énekeseket és zenészeket betanító foglalkoztatottak részére kifizetett tiszteletdíjaik részletes jegyzékét annak érdekében, hogy azt felsőbb pártszervekhez továbbítsák. Itt a művészek időtartam szerinti foglalkoztatásán kívül a művészi teljesítmény és a gazdaságosság szempontjait szintén vizsgálták. A felvételek időtartamában a komolyzene túlsúlya (hatvan százalék) jelentős volt 1963-ban, a szórakoztató zene csak huszonkét, míg a harmadik helyezett próza (nyelvleckék) csak nyolc százalékkal vette ki a részét. A helyzet 1966-ra gyökeresen megváltozott, mert a komolyzene iránti alacsony igény miatt a könnyűzene 1965-ben immáron hatvannyolc és fél százalékkal részesült az összes lemezkiadásból. Az éves felvételi terveket a művelődésügyi tárca hagyta jóvá, ezen belül a negyedéves terveket már a közreműködők szabadidejéhez igazították. A Belkereskedelmi Minisztériumnak csak a gyártásba volt beleszólása, ezért a velük való egyeztetés elvileg kizárólag erre kellett volna hogy korlátozódjon, a két tárca kompromisszumkötése ugyanakkor kiterjedt a terjesztésre is. A komolyzenéhez képest a könnyűzenének természetszerűleg kisebb volt a gyártási átfutási ideje (hatvan-hetven nap, ugyanez komolyzenében négyszáz nap felett is lehetett). Az egy felvételi órára jutó montírozott (azaz hasznos) idő meglepően és tragikusan kevés volt, a könnyűzenében 1963-ban mindössze egy perc négy másodpercre rúgott, ami a rossz technikai körülményekre, a bonyolultabbá vált eljárások nehézkes átvételére és a technikai személyzet alulképzettségére vezethető vissza.

Stúdió időkeretek között, szinte reklám és munkásdalok nélkül

A belföldi lemezforgalom – utólag megállapíthatjuk: átmeneti – visszaesését szintén megállapította az 1966-os MHV-revízió, ami azzal volt magyarázható, hogy akkoriban még csak a háztartások mindössze öt százalékában volt lemezjátszó, annak ellenére, hogy ezek a termékek negyvenszázalékos ártámogatást kaptak az államtól. Ennek a magnetofonok elterjedése állt a hátterében, ami miatt a tánczenei lemezeladás visszaesett. A helyzet komolyságát látva Barna Andrásné, a Művelődésügyi Minisztérium Zene- és Táncművészeti Főosztályának vezetője jó kommunista szokás szerint szakbizottság felállítását javasolta az eladatlan lemezek értékesítése érdekében. Kilátásba helyezte, hogy a gazdaságosság elveit szem előtt tartva az ötven stúdióban töltött nap túllépése után a tánczenekarok prémiumát meg kell vonni. A monopolhelyzet viszont nem sarkallta ilyen lépésekre az MHV-t, igaz, a profit megtermelésének igénye mégiscsak erre vezethette volna őket. Az egy évvel korábbi minisztériumi revízió csak azt említette, hogy a könnyűzenei lemezek felvételi idejének hosszúságát a tapasztalatokból kiindulva igyekeztek határok közé szorítani, a hanganyag elkészültétől nem telhetett el hat hétnél hosszabb idő a sokszorosítás kezdetéig, de bírságról nem esett szó, ha nem sikerült teljesíteni a tervet.

Minőség-ellenőrzés a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál
Fotó: Fortepan

Az MHV lemezkiadási egyeduralmából következett, hogy propagandájuk szocialista viszonyokat tükrözött, a rádió és a televízió mindössze hathetente adott csekélyke reklámot a lemezeknek, de még így is ők voltak a legaktívabbak a többi könnyűzenei intézményhez képest. Ez a reklámminimalizálás betudható annak, hogy nem volt versenytársuk, a kapacitásukat pedig a végsőkig kihasználva sem tudták kielégíteni az igényeket. 1963-ban Budapesten mindössze három hanglemezbolt működött hivatalosan, illetve ekkoriban esett szó a Rózsavölgyi Zeneműbolt megnyitásáról. Az összes többi elárusító helyen csak melléktevékenységként foglalkoztak hanglemezekkel.

Az érdektelenség miatt el nem adott, szocialista országokból érkezett lemezeket egy idő után bezúzták, amelyek nyersanyagát újra lehetett hasznosítani. Ennek logikája nem volt túl acélos: azt gondolták, hogy ha ez nem történik meg, az újonnan megjelent lemezeknek a régiek konkurenciát jelentettek volna, holott ezekre se így, se úgy nem volt kereslet.

A tőkés exportot ugyanakkor növelni akarták, sőt 1964. október 13-án a Kulturális Vállalat levelet írt egy NSZK-beli cégnek (DGG), hogy létesítsenek Magyarországon közösen présüzemet, és segítsenek a Qualiton termékeit terjeszteni. A beruházás negyven–hatvan százalékban a németek vállán nyugodott volna, de nem sikerült keresztülvinni a tervet – a dokumentum sugalmazása szerint éppen a Kulturális Vállalat egyébként nem meglepő vétója miatt.

Az MHV komolyzenei gyártása a hatvanas évek közepén továbbra is veszteséges maradt, de a könnyűzene ennek ellensúlyozására több mint négy és fél millió forint tiszta nyereséget termelt évente. A nagy átfutási időt téves módon a könnyűzene vonatkozásában értékelte úgy egy külső elemző – a Magyar Nemzeti Bank 46. számú fiókjának csoportvezetője, Sági Károly –, hogy eladhatatlan lemezeket produkált, mert szerinte a boltokba kerülésük nagy időveszteséggel járt, amiből sok elfekvő készlet lett. Azt nem tette hozzá, hogy akkora volt a kereslet a tánczenei lemezekre, hogy akár féléves csúszásokkal is hajlandók voltak a vásárlók megvenni azokat. A hiány pótlására az sem lehetett elég gyógyír, hogy 1964-ben a dzsessz műfaja felkerült az MHV kínálatába, többek között megjelent a Qualiton dzsesszegyüttes lemeze, ugyanakkor ezt a stílust 1965-ben már csak mérsékelt érdeklődésűnek értékelte a hatalom. A tánczene MHV-tervbe illesztése mindig a pillanatnyi kulturális és kereskedelmi céloknak megfelelően történt, ami már a piaci tényezők felé mutatott rugalmasság egyik példája. A jobb propaganda érdekében 1965. április 16-án készítettek egy tánczenei bemutató műsort az MHV új lemezeiből, amelyeken Németh József és Ambrus Kyri éppúgy helyet kapott, mint az első Illés-felvételek (az Illés első lemezen megjelent számainak címei: Protonok tánca, Séta az aranyhúrokon, illetve még két angol nyelvű feldolgozás – Shannon: Little Baby és Routers: Bucket Seats) vagy a Bergendy.

A tánczenei bemutató műsorban Ambrus Kyri is helyet kapott
Fotó: MTI/Keleti Éva

Más irányból ugyanakkor támadások érték a hanglemezkiadás repertoárját, ugyanis Szatmári Antal, a Nemzetközi Munkásdalkutató Központ állandó bizottságának titkára méltatlankodott Molnár János művelődésügyi miniszterhelyetteshez 1966. július 6-án intézett levelében a munkásdalok alacsony propagálása miatt, kiemelve a művelődési otthonok ez irányú érdektelenségét. A minisztérium azonban nem vette teljesen komolyan a felháborodást, Gőnyei Antal főosztályvezető-helyettes Molnár János számára készített belső feljegyzése szerint Szatmári túlbuzgó volt, emiatt megnyugtató stílusban válaszoltak neki, amelyben biztosították a további munkásdalok reklámozásáról.