Hogyan indult harcba a honvéd?

Forradalmunkról és szabadságharcunkról való emlékezésünkben most fordítsuk figyelmünket a szabadság ethoszáról a legegyszerűbb rögvalóság felé. Emlékezzünk úgy, hogy megvizsgáljuk: hogyan harcolt és mit viselt tetőtől-talpig egy ’48-as honvéd, aki úgy döntött, akár életét is adja hazájáért. A honvédsorsba és a korabeli hadviselésbe Sümegi László, a Zalaegerszegi Városi Középiskolai Kollégium intézményvezetője, a Zalai 47. Honvédzászlóalj Hagyományőrző Egyesület őrmestere avatott be minket.

Juhász Kristóf
2020. 03. 15. 7:05
null
Nem zsoldosok, hanem hazájukat védő katonák. A Zalai 47. Honvédzászlóalj harci bemutató közben Fotó: Buday Mihaly Forrás: Facebook
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Képzeletbeli honvédünk az 1848-as toborzásig nem katonáskodott, vagyis nemzetőrként kezdi katonai pályáját. A frissen toborzott, átlagos lövész vasárnapi katona, agrárvidékről származik – hazánk ekkor agrárország –, tehát hétköznap földre-jószágra van gondja, hétvégén pedig elsajátítja a fegyverkezelést és az alakzatban mozgást. A megyei szintű szervezés miatt később földijeivel, ismerőseivel harcol együtt, a bajtársiasság alapja az egy közösséghez tartozás.

A kiképzést is végző tiszteket a közösség maga választja ki: olyan köztiszteletben álló embereket, akik korábban a császári seregben katonai gyakorlatot szereztek. Ennek nehézségeiről akkor kapunk képet, ha belegondolunk, hogy 1815-ben véget értek a napóleoni háborúk, azaz 33 éve nem lehetett háborús tapasztalathoz jutni a környéken.

– Nemzetőrünknek egyenruhája nincs, egyencsákója, tábori sapkája talán. Ha módosabb, városi közösséghez tartozik, kék nemzetőr uniformist hord fekete zsinórzattal. A honvéd – mikor nemzetőrből honvéd lesz, az lényegében annak elismerése, hogy már profi katona – barna atillát kap piros zsinórzattal, búzavirágkék nadrágot, fekete vagy barna bakancsot. Utóbbiból nem létezett bal- és jobblábas, szó szerint egy kaptafára készült, felváltva hordatták a katonával, hogy ne tapossa egyirányúra. Kevés volt belőle, ezért gyakori volt a civil csizma és a bocskor is.

A lábbelin a harcos állóképessége, harcképessége múlik – hisz gyakran a fél Kárpát-medencét átgyalogolja sárban, hóban, fagyban – avatott be a honvédek ruházatának és mindennapjainak titkába Sümegi László.

Nem zsoldosok, hanem hazájukat védő katonák. A Zalai 47. Honvédzászlóalj harci bemutató közben
Fotó: Facebook

A hagyományőrző őrmester elmondása szerint honvédeink 1849-ben az akkori Európa hadseregeinek élmezőnyébe (angol, francia, orosz, osztrák) tartoztak. Az ország nagy részéről kiverték az osztrákokat, akik kénytelenek voltak behívni az oroszokat: 200 000 főnyi reguláris, 80 000 főnyi irreguláris haderőt, akkora sereget, amekkorát utoljára Napóleon ellen mozgósítottak. Nagyobbat az osztrák birodalmi seregnél. Olyan honvédekkel szemben akartak ennyire biztosra menni, akik nemrég még kukoricát törtek – hozzá kell tenni persze, hogy a rendkívül fiatal és ambiciózus tisztikar, akik közül sokan nem is voltak magyar nemzetiségűek, de esküjüknek megfele­lően harcoltak – bizony jóval kreatívabb volt, mint a régóta profi, de megcsontosodott osztrákok.

Mindezt úgy érték el, hogy a fegyverük is sokszor otthoni darab volt. Akkoriban a fegyvertartás hétköznapi dolognak számított, például a sima csövű, kovás-lakatos elsütőszerkezetű puska, amely a napóleoni háborúk óta elavultnak számított, a huzagolt vadászpuska, ami pontosabban lőtt, illetve a nemesi díszkard. A császári seregben 1842-ben bevezetett, robbanóhiganyt tartalmazó gyutacsos puska korszerűbb volt, 98 százalékban sikerül vele a lövés, míg a kovás-lakatossal száz lövésből átlag 85 sikerül – ez nem találatot jelent, csak azt, hogy a lövedék kijön a csőből.

– A puskához kell puskavessző, lőpor, fojtás és golyó, jellemzően ólomból öntött, mert ez kíméli legjobban a cső belsejét. Mivel a cső belsejében nincs huzagolás, a golyót nem vezeti semmi, már száz méteren is nagy a fegyver szórásképe. Nem is törekedtek pontosságra, tömeglövésre használták. A huzagolt csövű vadászfegyverben ellenben vezetett a golyó, akár 200 méteren is emberfej méretű szórásképet tud vele produkálni egy jó lövész. Őket osztrák mintára kisszámú vadászalakulatokba szervezték, 4-5 fős csoportokban, többnyire egy őrmester vezetésével, az arcvonalat messze megelőzve próbáltak minél nagyobb kárt tenni az ellenségben, kilőni tisztet, zászlóst, dobost. A mai elit mesterlövészek megfelelői, a vadászmúlt a lőgyakorlat miatt valóban fontos. Hozzá kell tenni: vonalharcászatról van szó, tehát a tisztek az arcvonal mögül igyekeztek csapataikat irányítani, nem a közelharc a feladatuk – részletezte a fegyverek és a harcok rendjét Sümegi László.

Az első zászlóaljakban jellem­zően tíz százalék körüli az önkéntesek aránya, ők tanult fiatalok, orvosok, ügyvédek – a forradalom jelképévé váló jurátus szablyával, ami eredetileg díszkard –, teológusok, műszaki értelmiségiek voltak. Utóbbiak kerülnek a tüzérséghez: lelkes, nagy harcértékű társaság, az osztrákokat meg is lepte a kicsi és fiatal magyar tüzérség hatékonysága. A gyalogos honvéd felszereléséhez tartozott még a bal oldalon hordott vászon kenyereszsák, benne kenyér, hagyma, kolbász, szalonna, sajt, adott esetben gyümölcsféle – a többnyire parasztemberek a természettel együtt léteztek, tudták, mikor mit ehetnek meg útközben.

A jó katona ha tud, eszik, alszik, pihen, hogy állóképességét megőrizze. A napi menetteljesítmény reggeltől estig többnyire 20-25 kilométer. És a honvéd többnyire gyalogolt, éjszaka meg szabadban, tűz mellett, istállóban, juhakolban, jobb esetben sátorban vagy parasztházban aludt. Ez a gyaloglás pedig nem volt olyan egyszerű.

– Fekete bőrrel bevont fatokban a szurony, jobb oldalon a tőtér, vagyis tölténytáska. Valamilyen kulacs, a háton favázas könnyű bőrönd, borjú- vagy tehénbőrrel bevonva (innen a bornyú elnevezés), benne tartalék gomb, varrókészlet, kapcarongy, tisztálkodószerek, cipőpucoló készlet. Nem egy ergonomikus felszerelés, lötyög a katonán, nehéz vele a mozgás, a bajtársba beleakadni viszont könnyű volt. A felszerelése a csatában is vele volt, hiszen az ütközet nagy része manőverezésből áll. A tájékozódás teljesen más jellegű, mint napjainkban: hol vagyok, hol az ellenség, hány hadoszlopban jön, be lehet-e keríteni, hogyan tudunk egyáltalán csatahelyzetbe kerülni? Adott esetben ez hosszú napokig tart, és megint csak több kilométernyi gyaloglást jelent – mondta Sümegi László.

Győzelem után sem lehetett pihenni, az ellenséget üldözni kellett, minél több felszerelését megszerezni, újbóli harcrendbe fejlődését megakadályozni. Vereségnél pedig nyilván a mielőbbi harcrendbe alakulás vagy legalább a megmenekülés volt a cél. Erő és elszántság kellett, és az sem mellékes – tette hozzá Sümegi László –, hogy ők valóban honvédek voltak, és nem soldatok vagy soldier-ek. A katona utóbbi két közkeletű elnevezése nem a honra, hanem a zsoldra utal.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.