Lehet kérni Istentől, ez bizonyosság

A tárcaíró este a csillagos eget nézte, és látott egy hulló csillagot. Korai ez még, gondolta, majd augusztusban van itt az ideje, mégis megörült neki. Aztán, ahogy az eget kémlelte, arra gondolt, hogy van Isten. És arra is gondolt, hogy ez értelmet ad az életnek. De aztán nagyon elszomorodott a tárcaíró, mert eszébe jutott, milyen mértékű a szekularizáció, a világ varázstalanítása, és hogy ebben micsoda szerepe volt az 1960-as évektől a kultúrának.

Forrás: Budapestfilm

A tárcaíró este a csillagos eget nézte, és látott egy hullócsillagot. Korai ez még, gondolta, majd augusztusban van itt az ideje, mégis megörült neki. Aztán ahogy az eget kémlelte, arra gondolt, hogy van Isten. És arra is gondolt, hogy ez értelmet ad az életnek. De aztán nagyon elszomorodott a tárcaíró, mert eszébe jutott, milyen mértékű a szekularizáció, a világ varázstalanítása, és hogy ebben micsoda szerepe volt az 1960-as évektől a kultúrának.

A tárcaíró a kultúra minden szegletét nem látja tisztán, de a filmtörténetben – bátran kijelentheti – otthonosan mozog. A hetedik művészet az elmúlt hatvan évben óriási hatással volt az emberekre. Vásári mutatványnak indult, aztán varázslat lett belőle, majd a modern film 1960-as évekbeli megszületése után a hétköznapi életről szólt. Mármint az értékesebbje. Azt tanította, hogyan éljünk, hogyan kezeljünk konfliktusokat, bemutatta, hogy nem vagyunk egyedül bajainkkal, mások is hasonló problémákkal küzdenek, és sokszor bemutatott olyan élethelyzeteket, amelyek csapdák, pusztán azért, hogy a katarzist megélve tanuljunk belőle, és ne kövessük el ugyanazokat a hibákat.

Fotó: Budapestfilm

A tárcaíró szereti a jó filmeket, ezt a legfiatalabb művészeti ágat. Gondoljunk csak bele, hogy például a színház már az ókortól velünk van napjainkig, a film pedig csak idén decemberben lesz 125 éves. Mégis szomorú, hogy az elmúlt hatvan évben kultúrkörünk legfontosabb metszetéről, a vallásról alig volt valami mondanivalója a filmes alkotóknak. Két kezünkön meg tudjuk számolni az igazán jelentős vallási témájú mozikat. Ha pedig megjelent a vallás vagy a katolikus egyház, akkor az esetek döntő többségé­ben negatív hangsúlyokkal. De vajon miért? Úgy tűnik, nem is olyan bonyolult ügy ez. A tárcaíró sokat gondolkozott ezen mostanában, több emberrel beszélt róla, és arra jutott, hogy a kultúra, ezen belül a mára legfontosabb, legnagyobb hatású művészeti ága, a filmművészet annyira magáévá tette a szekularizáció tényét, hogy ebből indul ki. Mármint abból a téveszméből, hogy a modern embernek nincsen szüksége Istenre. Jól megvan nélküle.

Aztán a modern ember szembetalálja magát a lét legfontosabb kérdéseivel biztos válaszok nélkül. Ettől szorongani kezd, közönyössé és magányossá válik. Elidegenedik a világtól, a másik embertől, majd szép lassan önmagától is. Fogódzók, értékrendszer, morális fundamentumok, értékek nélkül létezik az egyre inkább kiüresedő világban. Aztán arra gondolt a tárcaíró, hogy ennek nem kellene így lennie. Ahogy a Bibliában írva vagyon: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.” (Máté 7:7-8). Vagyis senki sincs egyedül. A modern ember sem. Sőt az ember soha nem volt egyedül a félelmeivel, a bánatával, a kérdéseivel, a bajaival. De a modern ember már nem tud és nem mer kérni. Nem tanították meg rá. Pedig lehet kérni Istentől. Ez bizonyosság. Persze kell hozzá hit is. De erről nem szólnak legalább hatvan éve a filmek.