Markáns keleti country

Csavargódal, Vigyázz magadra, fiam – több generáció szívéhez szóltak és szólnak ma is a Bojtorján, a legmarkánsabb magyar countryzenekar dalai.

Juhász Kristóf
2019. 02. 06. 0:10
null
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Csavargódal, Vigyázz magadra, fiam – több generáció szívéhez szóltak és szólnak ma is a Bojtorján, a legmarkánsabb magyar countryzenekar dalai. Pár éve Müpa-beli életműkoncertjüket méltattam, s akkor is utaltam rá: a Bojtorján választott stíljében kissé magányos, hiszen a Fonográf arculatát csak ideig-óráig határozta meg a country, a jobb sorsra érdemes 100 Folk Celsius pedig nem teljesedett ki ebbéli minőségében idehaza.

A country, a blue-grass, a westernhangulat persze sok előadót (és még több zenerajongót) megfog, születik is ebből sok dal és lemez, de mifelénk kivételes, hogy egy zenekar egész életpályáját meghatározza. Kedvenc posztmodern témáim egyike, hogy miképp ölelkezik egymással az amerikai cowboy-mítosz és a magyar betyárromantika, avagy nyugatiság és keletiség a kortárs zenetörténetben.

A Vigyázz magadra, fiam! – A Bojtorján együttes krónikája sajátos és szokatlan mű a zenekarokról vagy előadókról szóló könyvek sorában, megkockáztatom, hogy kimondottan ránk jellemző specifikum – egy olyan zenerajongó, aki nem élt az egykori keleti blokkban, első olvasásra talán értelmezni sem tudná a kérdéseket és válaszokat. Nem vad rock and roll-sztorikat olvasunk, nem is rockújságírók életrajzait, és nem is sokat látott muzsikusok összegző bölcsességeit, még csak nem is olyan kultúrtörténeti átfedések feltárását, amire a bevezetőben utaltam, hanem egy történész-kutató objektív nyomozását: hogyan létezett financiálisan, egzisztenciálisan és társadalom-lélektanilag a Bojtorján zenekar a Kádár-rendszer abszurd bürokráciájában.

Ez természetszerűen rálátást jelent a rendszer egészének működésére, de nagy következtetéseket, napjainkra is vonatkozó összefüggéseket sem az együttes tagjai, sem a szerző nem vonnak le. A hangvétel objektív, távolságtartó, legalábbis rocktörténeti munkákhoz képest. Történészi munkákhoz képest viszont roppant könnyed – azzal együtt is, hogy a szerző fegyelmezett újságíróként végig tartja a hagyományos interjúformát, soha nem kezd esszéisztikus gondolatmenetekbe.

A szerkesztés szokatlan és roppant nagyvonalú megoldása, hogy egy-egy fejezeten kívül, ami az egyes tagokra fókuszál, nincs külön feltüntetve, ki válaszol a kérdésekre. A szerző lábjegyzete: „Azokat az interjúkat, amelyek a Bojtorján egészére vonatkoznak, a zenekar tagjaival egyeztetve többes szám első személyben tesszük közzé.” A rockszakma nem békés világ (mint a város a Bojtorján leghíresebb dalában: hideg, büszke és irigy), így külön öröm találkozni ezzel a békebeli eleganciával.

Ami pedig a legfurcsább (és legjobb) az egészben: ahogy lapozunk, egyre szaporodnak az abszurd történetek, Fidel Castro csörgődobjaitól a kábel nélküli elektroakusztikus gitárig, amit egy salgótarjáni koncerten véletlenül a rendőrség frekvenciáján is megszólaltattak. A hangulat néha egészen örkényi vagy hrabali. Csak épp ez a közelmúlt valósága.

Epizód a cenzúráról: a haikuiról leg-ismertebb, kultikus költő, Fodor Ákos (aki egyébként jóban volt a Bojtorjánnal, segített is nekik szöveget írni) a sanzonbizottság tagjaként kicenzúrázta a Magyar Televízió párttitkárának szövegeit, s mikor az nagy mellénnyel reagál, hogy erről majd felsőbb szinten döntenek, Fodor csak annyit mondott, hogy előbb megvárja, amíg a párt megtanul verset írni.

Megismerjük a kezdetek kezdetén Négy Atyusz nevet viselő zenekar korai hangszerparkjának egy különleges darabját is, ami azért is rendkívüli, mert nincs fönt az interneten. A ketymera: „egy üres, két oldalán nyitott konzervdobozba rizst tettünk, majd ezt lezártuk két műanyag pohárral és tettünk rá fémpapírt, hogy jól nézzen ki. Ezen hasonlóan kellett játszani, mint a rumbatökön, így a ritmusszekciónk bővült.”

És van olyan történet is, ami bájosan vicces: 1977-ben, első közös próbájukon a profi színész, de akkor még rutintalan koncertező Halász Judit azt kérte a Bojtorjántól, hogy a verze és a refrén között ne legyenek zenei átkötők, mert azalatt nem tud a színpadon mit csinálni.

A könyv a fölkészületlen kíváncsinak komoly meglepetést okozhat. Ez nem vagány rock and roll-sztori, hanem egy fölkészült történész olvasmányos, interjúformában megírt kutatása a Bojtorján példájával és közreműködésével napjainkig ható közelmúltunkról. És annak az olvasónak, aki bírja azt a groteszket, ami ráadásul a tragikus valóság, kimondottan mulattató is. A mosoly keserű, a könyv pedig tanulságos, ezért nem csak az együttes vagy épp a country rajongóinak ajánlott, hanem mindenkinek, akit a történelem és kultúrtörténet érdekel.

Csatári Bence: Vigyázz magadra, fiam! A Bojtorján együttes krónikája. Nemzeti Emlékezet Bizottsága. Budapest, 2018.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.