A Jezsó Ákos által nemrég megírt, monumentális családregény, a felvidéki magyarság második világháborús és háború utáni sorsát felölelő Megyek túlra után a frissen a könyvespolcokra került folytatás tovább fűzi a szálakat az 1950-es évek Csehszlovákiájában, a felvidéki Dunaszerdahelyen és a kommunista diktatúra első szakaszát nyögő Magyarországon, Mezőkovácsházán. Többek között a Megyek túlra lapjain Jandaként bemutatott família, emellett a korábban szemünk elől elveszett, csehországi kitelepítésre került Péter és egy új szereplő, Murányi Ferenc szövevényes történetét kísérhetjük el a nagy magyar történelmi cezúra, 1956 fényes választóvonaláig.
A szerző korábbi munkáira is jellemző, hogy kiemelkedő nyelvi erővel, szövegei már-már zenei hatásával festi alá a történetet. Szinte halljuk a szovjet koncentrációs táborokból hazatérő magyar bakák éneklését: „Halkan csendült fel a Himnusz. Vékony hangon, valahonnan a szomszédból. Szinte alig hallhatóan, alig érezhetően hozta át a huzat, de ez a vékony hang mégis végigfutott az egész vonaton, hogy először csöndet teremtsen. De csak egy pillanatra. Aztán mindenki, a hosszú vonatszerelvény összes hazatérő hadifoglya könnyes szemmel kezdte énekelni, hangosan és hamisan, de szíve minden szeretetét, örömét, bánatát beleadva zengte azt a gyönyörű fohászt és szent esdeklést, hogy »Isten, áldd meg a magyart!« Majd elénekelték másodjára, harmadjára is, mert nem bírtak a lelküket szétfeszítő nagy örömmel. […] És lelkesen elénekelték az összes leszerelő katonanótát, amit csak ismertek. Csak úgy zengett a vonatszerelvény. És a Kárpátok.”
A Megyek túlrához hasonlóan a Mécses a ködben is hemzseg a kitűnően megfilmesíthető, hatásos, szépen kidolgozott jelenetektől, ilyen például a Sztálin-szobor ledöntése, a Bakáts téri „tankcsata” vagy annak leírása, ahogy a pozsonyligetfalui haláltábor kényszermunkások általi leszerelése, eltüntetése során egy holttestbe botlik az ásó.
Más regényeiből is visszaköszönő, erős képi világa mellett – mely egy korábbi munkáját, a Wolf Messingnek, Hitler és Sztálin udvari látnokának emléket állító Vörös Mágust is jellemzi – a Mécses a ködben egyik erőssége a végtelenségig fokozott, dinamikus szerkesztés.
A szereplők valami láthatatlan forgatókönyv szerint mozognak, amit Jezsó a zenei szerkesztésre jellemző váltásokkal, ellenhangokkal is alátámaszt: ahogy a fent említett pozsonyi, szigorúan Bratislava hlavná stanicán felszabadultan dohányzik a hazatérő magyar deportált a vasúti restiben, hogy aztán, szinte pillanatokon belül, egyetlen magyar településnév kimondása miatt a vasúti rendőrség helyiségéből ismét egy rabtábor felé hurcolják.
Kimondva vagy kimondatlanul tehát egy felsőbb, senki által nem ismert parancsot, küldetést teljesítenek mindannyian, hiszen cselekedeteik szálai összeérnek, s bűneikből erény kovácsolódik, a szabadító cselekedetből pedig akár gyilkosság lehet. Maguk a szereplők is hajlamosak arra, hogy a legelképesztőbb helyzetekben lételméleti vitákban világítsák meg e fordulatok természetét.
Úttörőként mutathatja fel a szerző a nemrég elhunyt Grendel Lajos utolsó regénye (Bukott angyalok) után másodikként a magyar s elsőként az anyaországi irodalomban, hogy munkájába beépíti az 1945 tavasza után Pozsony alatt évekig működtetett, a város szinte utolsó szálig kitelepített, tekintélyes lélekszámú magyar és a német lakosságát elnyelő haláltábor, Ligetfalu történetét is.
Nem lőjük le a poént, de annyit elárulhatunk, szellemes fordulattal közli Jezsó, hogy az ő élete miként kapcsolódik családregényének második kötetének cselekményéhez. Erről Tamási Áron Hazai tükör című, igen kedves regénye juthat eszünkbe, ahol a levert szabadságharcot azonnal ellensúlyozza a fiatal pár házasságkötése. Hiszen az örök értékekkel egyetlen ártó hatalom sem tud mit kezdeni.
Jezsó Ákos: Mécses a ködben, Magyar Napló – Fókusz Egyesület, Budapest, 2021.
