Ne kokettáljunk az ördöggel!

– A szabadság a rendben is korlátlan, csak ott a korlátokat nem törik át, hanem használják azokat. Fiatal voltam, nem gondoltam olyan definíciókra, hogy liberális vagy nemzeti. Én is változtam, de az alapvető változás másokban történt, nem bennem – mondta Dörner György színművész, az Újszínház igazgatója, akit a nemzeti ünnep alkalmából Kossuth-díjjal tüntettek ki. A járványról, a pályakezdésről, az igazi szabadságról és arról is beszélgettünk, hogy milyen érzés motoron menni a csíksomlyói búcsúra, és miért jobb, ha hátat fordítunk az ördögnek.

Az élet kapujában Bakócz Tamás esztergomi érseket játszotta Fotó: Bach Máté

– Gratulálunk a Kossuth-díjához. Abban reménykedtem, hogy személyesen készíthetjük az interjút, de a veszélyhelyzet ezt felülírta. Hogyan látja az eddigi történéseket?

– Köszönöm szépen. Eddig mindenesetre szokatlanok az események, de most sem élek máshogy, mint azelőtt. Nyilván ez még csak a kezdet, ehhez hasonlót általában csak a filmekben láthattunk, hála istennek még nem tartunk a legrosszabb forgatókönyvnél. Itt, a leány­falui hegyoldalban egyébként is kevés ember fordul meg. És ez most is így marad egyelőre.

– A színházakat is bezárták. Mit tesz ilyenkor egy színházigazgató és a színészek, akik előadásonként kapják a gázsit?

– Most is a színházban vagyok, mert bőven akad dolgunk, hiszen el tudjuk végeztetni azokat a munkákat – a felújításokat, a díszletjavításokat, a belső karbantartásokat –, amelyekhez most megvannak a feltételek. Megnyugtatok mindenkit, hogy a kollégák tartják egymástól a kellő távolságot, előadások pedig nincsenek, pedig hát ez lenne a lényeg. A színészeket nem ellenőrzöm, akár be is jöhetnek, de egyelőre fölösleges bejárniuk.

– Nem csak az íróasztalánál ül, legutóbbi premierjükben, Az élet kapujában Bakócz Tamás esztergomi érseket játszotta. A kudarc ellenére – nem sikerült magyar pápát választatni – ön hogyan látja, mit üzen Her­czeg Ferenc műve Trianon századik évfordulóján?

– Az élet kapuja is azt bizonyítja, hogy a történelem sokszor ismétli önmagát, tehát tanulunk kell belőle, fel kell készülnünk mindenre. Bár a környezetünk, a tárgyak megváltoznak, egy jó szerző olyat ír, ami minden korban érvényes. És Herczeg kitűnő szerző, a kor, amelyben a regénye játszódik, a reneszánsz, arról szól, hogy az ember az ember felé fordul, és az egész európai világ az élvezetek és a földi örömök oltárán áldoz, aminek úgy látszik, a mai napig isszuk a levét, legalábbis mi, magyarok. Ez a fajta világi hívságok élvezete felé fordulás minket belelökdösött a törökök karjaiba, mert a korabeli Európa inkább a díszes szökőkútjait féltette, mint hogy megsegítse Magyarországot. Ez a mai napig így van. Az, hogy Bakóczból nem lett pápa, már veszett fejsze nyele. Ebben az előadásban mindenki ráismerhet a saját korunkra az ötszáz évvel ezelőtti koron keresztül. Nagyon élvezem és örömmel játszom benne.

– Melyik színpadi vagy filmszere­peire emlékezik vissza a legszívesebben?

– A Margarétás dalra, Mihályfi Sándor filmjére, a Laurára, Böszörményi Géza filmjére, és nagyon szerettem a betyárfilmben, a Rossz emberekben is játszani. A Petőfi 73 viszont az egyik legszebb emlékem, hisz annak a forgatása egy totális nyaralás volt, és pénzt is kerestünk vele. Az utóbbi időben a színházban a non plus ultra az volt, amikor Géza fejedelmet játszottam Az a szép fényes napban Kerényi Imre rendezésében.

– Többször elmondta, hogy nagy szerelme Leányfalu, Erdély és Olaszország. Maradjunk Erdélynél. Mi jut először eszébe róla?

– Idén Trianon kerek évfordulója van, de nekem a köztes is fontos, a száz év minden egyes évére, minden egyes percére gondolok. Motorral kezdtünk el járni a csíksomlyói búcsúba, és tíz-egynéhány éven át minden évben elmentünk. Elmotoroztunk a Gyimesbe, másnap visszajöttünk a búcsúra, és a hegyen a jegeces tócsa mellett aludtunk hálózsákban, vártuk a a napfelkeltét. De amióta a színházat vezetem, egyre nehezebb elszabadulni.

–2012 óta, két év híján egy évtizede vezeti az Újszínházat. Mi a „Dörner-korszak” mérlege?

– Az elején nagyon nehéz volt, aztán még nehezebb lett, most kezd kialakulni az egyensúly. Akik itt vannak, megérzik azt, amit megláttam a magyar szerzők műveiben, a kollégákkal nagyjából egy húron pendülünk, és ez nagyon jó érzés. Soha nem is értettem, mi abban a furcsa, hogyha csak magyar szerzők műveit akarjuk játszani. Nekem az volt a furcsa, hogy magyar szerzők műveit nem játsszák Budapesten, pedig a legalapvetőbb dolog, hogy az ember a sajátjait játssza, hisz azokat érti a legjobban, ahhoz van a legközelebb és azok a legjobbak. Ötven előadást készítettünk, és van még jó pár tervünk a jövőre.

Az élet kapujában Bakócz Tamás esztergomi érseket játszotta
Fotó: Bach Máté

– Köztük Wass Albert, Nyirő József, Herczeg Ferenc műveit. Ez manapság provokálóan hat.

– Provokálóan? Nézzük meg, kik szidják őket. Nyilván nem mérvadó emberek, engem ez nem érdekel, én teszem a dolgomat. Aki mondvacsinált okokból magyar szerzők műveit támadja, az dilettáns. Én a szerzőt és a művét jobban tisztelem, mint a felháborodókat. Rengeteg új, jó kortárs magyar dráma is van, és prózai művekből is szeretnék színpadi darabokat íratni, mint Az élet kapuja esetében. Herczeg Ferencnél maradva A fekete lovas című, kevésbé ismert, zseniá­lis színdarabját is színre vinném. Az 1848–49-es szabadságharcról szól, arról, hogyan válik magyarrá egy bácskai sváb, és megvan benne minden – nevetés, sírás, érzelem – ami egy jó színházi előadáshoz kell.

– Többször mondta, hogy hiányolja a szakralitást a mai színházi előadásokból. Mire gondolt?

– Mondok egy példát. Nálunk a Csongor és Tündében Mirigy nem vén boszorkaként jelenik meg, hanem gyönyörű szép nőként. Azért, mert manapság az ördög jobbnak, szebbnek mutatja magát, mint a Jóisten, de nekünk nem kell mindig az ördöggel kokettálni. A szakrális előadás abban segít, hogy ezt felismerjük, hogy az ég felé forduljunk, ne a pokol felé.

– Meglepte, amikor Karácsony Gergely már az első főpolgármesterként adott interjújában szóba hozta önt, és kijelentette, hogy nem támogatná az újabb pályázatát?

– Egyáltalán nem lepődtem meg, azon viszont igen, hogy az első adandó alkalommal tette ezt, mert gondolom, vannak a Városházán sokkal fontosabb dolgok az én színházigazgatói posztomon kívül, ráadásul a főváros második legkisebb színháza vagyunk. Igazából azon lepődnék meg, hogyha tetszene neki, amit nálunk lát, ha eljönne megnézni egy előadást, és azt hallanám tőle, hogy micsoda fantasztikus élménye volt.

– Meghívta már?

– Természetesen! Minden premierünkre meghívjuk, de eddig nem tette tiszteletét. Továbbra is várjuk.

– Soha nem rejtette véka alá a meg­győződését. Megfér a művészet és a politika egymással?

– Régen, a klasszikus korokban egy fejedelem, egy cézár a művészek véleményét kérte ki döntései meghozatala előtt, a művészekre támaszkodott. Most pedig olyanra fordult a helyzet, hogy a művészeknek a politika diktál, és ez borzasztóan káros. Szerintem inkább ők lennének rászorulva a művészek tanácsaira, és ideje lenne támaszkodnia a nagy formátumú művészek, írók véleményére is. Az ő álláspontjuk nagyon mérvadó volt, ezt nap mint nap megtapasztalhatjuk, kár, hogy a politika ezt nem mindig ismeri fel.

– Ma talán furcsa azt olvasni, hogy ön is a Katona József Színház alapító tagja. Hogyan lett nemzeti érzelmű egy ilyen „liberális mederben”?

– Fiatalként az a természetes, hogy az átlagosnál nagyobb szabadságvágy van az emberben, aztán az idő múlásával rájön, hogy csak a rend tudja megteremteni a szabadságot, különösképpen ha az ember keresztény, mert akkor van egy szigorú rendtartás, amelynek meg kell felelnie. A szabadság a rendben is korlátlan, csak ott a korlátokat áttörik, hanem használják. Fiatal voltam, nem gondoltam olyan definí­ciókra, mint liberális vagy nemzeti. Én is változtam, de az alapvető változás másokban történt, nem bennem. Különben is, ami nemzeti, az nem lehet különösen rossz, ami „internáci”, az nagyon rossz és káros.