Örömhír, a kínszenvedés után

Húsvét hétfőn is nehezen aludtak el a lányok. Persze a meseolvasás és az éneklés mindig segít.

girls with guitar and microphone playing at home Fotó: lev dolgachov

– Nagyon elfáradtam – mondta a tárcaíró a kislányainak a hosszú hétvége egyik estéjén – hosszú volt ez a nap, menjünk aludni! – De apa, még nem fejeztük be a színdarabot – ellenkeztek a kölykök. – Milyen színdarabot? – kérdezte a tárcaíró. – Amit írtam – mondta a tárcaíró legnagyobb kislánya, aki hamarosan már nyolcéves lesz. – És most próbáltok? – kérdezte a tárcaíró, aki egyrészt örült annak, hogy ilyen kis kreatív gyermekei vannak, másrészt megijedt attól a gondolattól, hogy most már soha nem lesz vége ennek a napnak. – Mindjárt készen vagyunk – mondták. És tényleg hamar készen is lettek. A legkisebb viszont az utolsó pillanatban kiszállt a mókából, így a tárcaíró középső és legnagyobb leánya állt a színpadra, ami ebben az esetben a nagy és vaskos tölgyfaasztal volt. – Mindenkit köszöntünk, kérem, hogy a műsor alatt maradjanak csöndben – konferálta fel a színdarabot a legnagyobb kisleány. Majd a középső kezdte, ő nemrég töltötte be a hatodik életévét, és szeptemberben megy iskolába. – De szépen süt a nap – mondta valódi átéléssel. – Igaz, nyílnak a virágok – reagált rá a legnagyobb kisleány. – Elmegyünk egy sétára? – kérdezte a középső. – Jó menjünk el sétálni – mondta a legnagyobb. Majd szépen meghajoltak. A tárcaíró megtapsolta őket annak rendje és módja szerint, majd megkérdezte, van-e címe a darabnak. – Igen, van – mondták. – De szép ez a nap.

Húsvét hétfőn is nehezen aludtak el a lányok. Persze a meseolvasás és az éneklés mindig segít, bár néha azon gondolkozik a tárcaíró, hogy milyen figyelmesek a gyermekei, mert még soha nem nevettek egyetlen hamis hangon sem. A tárcaíró kiment a teraszra, nem tudott aludni. Leült a padra, nézte a holdat. Ekkor a mobilja csipogott egyet. – Alszol? – kérdezte a barátja, a lelkipásztornő SMS-ben. – Nem – írta vissza a tárcaíró. – Akkor beszéljünk – jött a válasz, és már csörgött is a telefon. – A holdat nézem – mondta köszönés helyett a tárcaíró. – És mit látsz? – kérdezte a lelkésznő. – A hideg és közömbös világegyetemet – felelte a tárcaíró. – Én sem tudok aludni – válaszolta a lelkipásztornő. – Azon gondolkoztam, hogy manapság az emberek úgy érzik, magukra maradtak a koronavírus-járvány idején, az otthonaikba zárva, hasonlóan ahhoz, ahogy nagycsütörtökön magára hagyták a szenvedő Krisztust a tanítványai. Jézus a legsötétebb pillanatokban egyedül van, egyedül harcol. Ahogy az emberek is egyedül maradnak. De persze csak látszólag vagyunk egyedül. Az emberekre nem nagyon lehet számítani, mert Jézust is a tanítványa adta ki, eladta – magyarázta a lelkipásztornő. – Soha nem értettem, miért – reagált a tárcaíró. – Mert az ember ilyen. Pont ebben látszik meg, hogy a legsötétebb pillanatokban csak Istenre számíthatunk. Jézus ugyanis annak ellenére, hogy az ember elárulta, eladta, keresztre feszítette, mégis végigcsinálta a Golgotára vezető leírhatatlan szenvedésekkel teli utat, vállalta a kereszthalált – magyarázta a lelkésznő. – Majd feltámadt – tette hozzá a tárcaíró. – Egy új szövetség jött létre Isten és ember között – mondta angyali hangon az örömhírt a lelkipásztornő.