William Shakespeare-t mindenki ismeri. Vagy mégsem? Nincs, aki ne hallott volna a világ legnagyobb drámaírójáról, akinek műveit, mint a Rómeó és Júlia, a Hamlet, a Lear király, vagy a Szentivánéji álom, több száz éve játsszák a színházak, olvassák az emberek, a világ számos országában az iskolai tananyag részei. Aki 460 éve született, mégis több tucat műve maradt fenn, és maradandó hatást gyakorolt a színházra és az irodalomra, az nem lehetett akárki – gondolhatnánk.
Újabb vita Shakespeare szerzősége körül
A korszakalkotó emberek nimbusza egy idő után könnyen önépítővé válik. Emberöltőkkel a haláluk után a velük kapcsolatos történetek legendákká színesednek, mondataik szállóigékké válnak, és persze megjelennek az összeesküvés-elméletek is. A folyamatot felgyorsította a világszerte drámai változásokat hozó XIX. század, amely nemcsak az ismert emberek hőssé emelésében járt élen, hanem a kételyek felerősítésében is. Shakespeare életéről alig maradtak fenn tényszerű információk, de az, hogy bárki kétségbe vonja szerzőségét, sőt létezését, máig meglepő gondolat. Bár műveinek egy részét korának szokásai szerint minden bizonnyal társszerzőkkel együtt írta, személyének megkérdőjelezése mégis hajmeresztőnek tűnik.
Az összeesküvés-elméletek közös jellemzője, hogy követőik azt gondolják, birtokában vannak a „titkos tudásnak”, amelyet a világot „irányító” körök ádáz módon elhallgatnak a tömegek elől, manipulálva a valódi tényeket. A dolog szépséghibája, hogy ez a „titkos tudás” az esetek nagy részében alig tartalmaz igazolható információkat, és a tényeket tekintve még gyengébb lábakon áll, mint az, amit megcáfolni igyekszik. Az oltásellenesek vagy a klímaváltozást tagadók mellett idesorolható a Shakespeare-szkeptikusok szűk, de annál lelkesebb köre is.
Shakespeare kortársai szerint Shakespeare nem az volt, aki
A tudományt ugyanakkor mindig a kétkedés viszi előre, azok válnak forradalmi elmévé, akik kétségbe vonják a tudóstársadalom által addig tényként tisztelt dolgokat (gondoljunk csak Semmelweis Ignác küzdelmeire).
Beszédes, hogy a Shakespeare-t érintő kétely első nyomai már életében megjelentek,
legalábbis egy új tanulmány szerint. Roger Stritmatter, a Coppin State University professzora szerint mindez világosan kiolvasható Francis Meres 1598-ban kiadott Palladis Tamia: Wits Treasury (A bölcsesség kincsesháza) című munkájából. A professzor, aki éveket töltött a könyv vizsgálatával, kutatásai alapján azt állítja, Shakespeare valójában nem más, mint Oxford 17. grófja, Edward de Vere. Ez az elmélet egyébként az egyik legnépszerűbb a Shakespeare-szkeptikusok körében, amellett, hogy a drámaíró személye mögött valójában Francis Bacon, az ismert filozófus rejtőzik.
A Palladis Tamia az angol irodalom ismert munkájának számít, hiszen ez az első olyan kötet, amely Shakespeare műveinek kritikáját tartalmazza. Egyik fejezetében Meres az angol költőket görög, latin és itáliai költőkkel hasonlítja össze:
Ahogy Euphorbus lelke Püthagoraszban él tovább, Ovidius édes, szellemes lelke a méznyelvű Shakespeare-ben.
Meres kilencszer említi a drámaírót a könyvben, 12 darabját is felsorolja. Stritmatter professzor szerint Francis Meres az összehasonlítás elkötelezett híve volt – ki is adott egy matematikai értekezést Isten aritmetikája címmel 1597-ben.
A számok nem hazudnak – vagy mégis?
A kötetben azonban egy látszólagos aszimmetria is felbukkan: Meres hat ókori epigrammaköltőt öt modern szerzővel hasonlít össze (Heywood, Drant, Kendal, Bastard, Davies). Stritmatter szerint ez az ellentmondás úgy oldható fel, ha a Davies név két személyt takar: a herefordi John Daviest és Sir John Daviest. A professzor szerint tehát a Palladis Tamiában minden aszimmetria okkal fordul elő. Ez a helyzet a drámaírókkal is, ha a könyvben 16 ókori szerző mellett 17 modern szerepel, (köztük Oxford grófja és Shakespeare is) akkor miért ne lehetne, hogy a két név egyetlen személyt takar? – teszi fel a kérdést Stritmatter. A professzor szerint Meres minden ókori szerző mellé angol megfelelőjét párosítja, Aristonymus mellé Shakespeare-t. Előbbiről semmit sem tudunk a nevén kívül, mely arisztokratát jelent, Oxford grófjához viszont, aki az egyetlen arisztokrata a listán, egyetlen másik sem tartozik. Stritmatter szerint mindez arra utal, hogy a gróf azonos a drámaíróval.
Bár az érvelés sokak szerint meggyőző, meglepődnénk, ha ettől kezdve a tudományos világ tényként kezdené el kezelni, hogy Shakespeare valójában nem is létezett, vagy legalábbis nem olyan formában, mint hittük. Az elméletből ugyanis éppen a félreérthetetlen tények hiányoznak. Mindezek alapján úgy tűnik, egyelőre nem kell féltenünk Shakespeare-t az eltűnéstől, és a Rómeó és Júlia borítóján sem kell átírnunk a drámaíró nevét Edward de Vere-re.
